Az első vidéki nagygyűlés rendezésének háttere - 1907 - Pécs

Az Országos Katolikus Szövetség 1906. évi közgyűlésén határozati javaslatot fogadott el arról, hogy a katolikus nagygyűléseket nem csak a fővárosban rendezi, hanem a vidéki nagyobb városokat is fölkeresi, az esemény decentralizálásának szándékával. Az első helyszín kiválasztását több tényező befolyásolta. Már az előző (1906. évi hatodik) nagygyűlés lakomáján kézhez vehették a pécsi polgármester táviratát, melyben a nagygyűlést pécsre hívta meg a szervezés előtt álló országos kiállítás nevében.[1] A megrendezett pécsi gyűlés kiadott anyaga szerint az előző évben már ide tervezték a nagygyűlést, de a püspöki szék üresedése miatt ez végül nem valósult meg.[2] Az új püspök viszont azonnal felkarolta az ügyet.[3]

A századfordulót követően több területen mutatkozott igény arra, hogy az ország erősen érvényesülő főváros-központúságát a vidéki városok fejlesztésével és helyzetbe hozásával enyhítsék. A decentralizálás eszméjének tervszerű érvényesülésére kiváló példa a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 103800/1906. (nov. 26.) sz. rendelete. A nemzeti közműveltség vidéki gócpontjainak kialakítása érdekében megalkotott jogszabály a cél[4] megvalósítását elsődlegesen a helyi iskolák és tanári karok bevonásával kívánta elérni. Ezért a rendelet szövegét eljuttaták a tankerületi (királyi) főigazgatók és a felső kereskedelmi iskolai főigazgatók mellett a felekezeti iskolafenntartókhoz is – többek között a katolikus püspökökhöz –, kérve az együttműködésüket az ügyben: „Ebben az actióban erősen számítok Nagyságod támogatására. Indítson Nagyságod a maga hatáskörében – hivatalos és személyes tekintélyét egyként latba vetve – lelkes mozgalmat.”[5] Az egyik címzett, Zichy Gyula pécsi püspök a rendeletben foglaltakat körlevélben juttatta el egyházmegyéje iskoláiba és plébániáira.[6] Bár megjegyezte, hogy a miniszter által hivatkozott középiskolák – melyekre az egész koncepció nagy súlyt helyezett – nem tartoznak a fennhatósága alá, mégis fontosnak tartotta a szándék ismertetését. A szöveg egyszerű továbbközlése helyett egy lépéssel tovább is ment a főpásztor, mikor kifejtette, hogy „ilyen irányú munkálkodásra bőven nyílik alkalom kisebb városokban, sőt a falvakban is, a katolikus egyesületekben. (...) nemcsak az általános közművelődésnek tehetnek szolgálatot, hanem a katholikus gondolkozás, a katholikus érzület és öntudat fokozását és megerősödését is hathatósan előmozdíthatják. (...) Bizton reménylem, hogy tiszt. papságom éber figyelemmel kiséri a közmüveltség terjesztésére irányuló törekvéseket és saját hatáskörében oda fog törekedni, hogy e tekintetben is a ’jó pásztor’ kötelmeit hiven teljesitse.”[7]

Mint az a fentiekből is látható, Zichy Gyula püspök kifejezetten fontosnak tartotta a katolikus önszerveződés támogatását. Erre már a kortársak is felfigyeltek. A Magyarországi Katolikus Egyesületek Országos Szövetségének 1905-ös közgyűlésén az éves jelentés elemezte a szervezet működési nehézségeit. A legfőbb problémát abban látták, hogy sok esetben nem kaptak egyházmegyei támogatást. Bár 1904 folyamán az ország minden esperesi kerületét felszólították, hogy jelöljenek ki mindenhol egy-egy alkalmas személyt a szövetség képviseletére, és több mint kétszáz esperesi kerület ezt meg is tette, mégsem volt kellő eredménye a munkának. Rengeteg helyi „tevékeny apostol” született így, kiknek nevéhez egész vidékek megelevenedése volt kapcsolható, de a várt hatás mégis elmaradt. Ami pedig ehhez hiányzott, az a püspöki jóváhagyó és támogató tekintély, a meghatalmazás súlya: „(...) ott, hol ez már megtörtént, például a kassai, székesfehérvári és részben a pécsi egyházmegyékben (...) a kerületi képviselők száma teljes. Több ülést tartanak évenként, még pedig főpásztoruk elnöksége mellett. Megyei szervezettel és rendszabálylyal bírnak. A legégetőbb kérdéseket letárgyalják, a kölcsönös jelentéseket megteszik. Az egyes képviselők otthon saját kerületi üléseiken a társadalmi mozgalmak és a megyei szervezet határozatainak előadói, melyek fölött vitát kezdeni kötelesek és a megállapodások úgy foglalnak helyet a kerület hivatalos jegyzőkönyvében, mint más legfontosabb egyházi ügyek. A jegyzőkönyv az egyházmegyei főhatósághoz jut, melyből a főpásztor papjainak társadalmi tevékenységéről, ebben követett irányáról tudomást szerez. A hol ezen megyei szervezettség már fönnáll, a képviselők határozott, az egyházmegyei körlevélben is nyilvánosságra hozott püspöki megbízást nyertek teendőik végzésére, a kerület társadalmi mozgalmainak intézésére.”[8] Rögtön ezután a jelentés kiemeli a pécsi püspöknek a szövetséggel szembeni pozitív, példaértékű hozzáállását: „... trónralépésekor az Országos Szövetség megyei képviselőit, a hivatalos tisztelgéseken és formaságkon kívül fogadta, mint ’belső, meghitt’ munkatársait és kijelentette, hogy papjaitól a szövetség keretében való társadalmi munkát nemcsak reméli, de határozottan várja is.”[9]

A fentiek értelmében a pécsi püspök körlevélben tette közzé az országos szövetség pécsegyházmegyei képviseletének szabályzatát, ügyrendjét[10] és megválasztott espereskerületi képviselőinek neveit.[11] Zichynek az egyház társadalmi szerepéről és a papság funkcióiról vallott nézeteit jól jellemzi e körlevél néhány mondata: „A lelkipásztor, kinek müködése a templom és a plébánia irodán tul nem terjed, ma már nem tölti be igazán hivatását (...) Ha azonban társadalmi akcziót kezd (...) akkor [a hívek – CS.N.] megmenthetők még az Egyháznak és a Hazának egyaránt!”[12]

Az egyházmegye esperesi kerületenként megválasztott szövetségi képviselői megyei szervezetben egyesültek.[13] A szervezeti szabályzat értelmében a pap képviselők hivatása „az Országos Szövetség céljait képező kath. restauratio ügyét saját kerületükben minden előzetes külön megbízás nélkül képviselni hivatalából kifolyólag; a hitbuzgalmi, egyleti, szövetkezeti, szervezeti és minden más keresztény társadalmi mozgalmak élére állni, amennyiben a helyi plébános igényli, vagy legalább nem ellenzi.”[14] Mivel a kerületi képviselő a népszövetségnek is kerületi vezetője volt, a megyei szervezet az egész egyházmegye népszövetségi mozgalmát kezében tarthatta. A képviselő az egyes községeket – a társadalmi mozgalmak megindítása, vezetése és a helyi lelkipásztornak ez irányú segítség nyújtása érdekében – személyesen is felkereshette. A megyei szervezet működéséről a képviselők a koronákon beszámolókat tartottak. A nyomdai- és ügykezelési költségeire a kerületi papság fejenként 1 korona hozzájárulást fizetett, az egyéb költségeket viszont az esperesi képviselők maguk viselték.[15]

Az egyházmegyei képviselet 1906. szeptember 11-i gyűlésén Frey János titkár bejelentette, hogy az Országos Szövetség „mint befejezett tényt közölte titkárhoz intézett levelében, hogy a jövő évi (1907) kath. nagygyűlés Pécsett fog megtartatni.”[16] A gyűlésen résztvevők nehezményezték, hogy a szervezés későn kezdődött és még az előadók nevei sincsenek meg, és kimondták, hogy a nagygyűlés minél szélesebb körű propagálása elsődleges feladat. Szükségesnek találták továbbá, hogy két külön központi szervező bizottságot alakítsanak. Az egyik a szellemi előkészítésért, a másik a technikaiért felelt, a szervezőbizottságnak a megyei képviselet pedig hivatalból tagja volt.

A püspök az egyházmegyéjében folyó szervezkedés támogatásával párhuzamosan személyesen is kapcsolatban volt az Országos Szövetség központjával. Mivel a szövetség elnöke Zichy János volt, a pécsi püspök bátyja, erre a kapcolatra lehetett számítani a nagygyűlés Pécsre hozatala érdekében. Ezen túl Zichy püspöknek az oktatásügy terén elért eredményeit is megalapozhatta a nem sokkal később miniszteri széket is betöltő rokon.[17]

Szentiványi Károly, az országos szövetség igazgatója 1906. július 20-án értesítette Zichy püspököt, hogy a következő évi nagygyűlés programterve a napokban megy a püspöki kar elé jóváhagyásra, és ezután a szervezés elkezdődhet. Jelezte, hogy célszerű lenne már ezt megelőzően egy helyi személy kijelölése, aki kapcsolatba léphet a szintén 1907-re tervezett pécsi kiállítás szervezőivel, az esetleges ütközések elkerülése érdekében. A gyűlés időpontjának megállapítását a helyi viszonyokra bízta, mindössze annyit írt meg, hogy a központi szervezet egy őszi időpont felé szívesebben hajlik.[18]

Zichynek már e levélváltást megelőzően voltak értesülései arról, hogy a püspöki kar támogatni fogja a pécsi rendezést. Wurster József c. apát kanonokot, a papnevelde igazgatóját 1907. január 27-én Rómából úgy tájékoztatta, hogy „Bizalmas úton arról értesültem, hogy a nagymélt. és főtisztelendő magyar püspöki kar egyhangulag kegyesen méltoztatott fogadni azon tervet, hogy az orsz. kath. nagygyűlés a f. évben Pécsett tartassék.”[19] Ennek ismeretében – és az országos szövetséggel egyeztetve – elhatározta, hogy a helyi szervezési feladatok elvégzésére két bizottságot alakít. Az egyik (központi, vagy 100-as) bizottság Pécsett, a másik vidéken készíti majd elő a rendezvényt. Az előbbi elnökének Wurstert kérte fel. Mivel a vidéki szervezés a katolikus egyesületek országos szövetségének pécsegyházmegyei képviseletére hárult, így a másik bizottság vezetését – társelnöki pozícióban – Streicher József[20] paksi plébánosra, a megyei szervezet elnökére bízta.[21]

A püspöki kar 1907. április 18-i ülésén foglalkozott röviden a pécsi nagygyűlés kérdésével, és mindössze annyit jegyzett meg, hogy „Zichy János grófnak, a kath. egyesületek országos szövetsége elnökének a kath. nagygyűlések decentralizációjára s annak ez idén Pécsett való megtartására vonatkozó előterjesztését valamint Zichy Gyula gróf, pécsi püspöknek e gyűlésre való meghívását a tanácskozmány köszönettel tudomásul veszi.”[22]

Ezt követően megtörtént az időpont kijelölése (1907. augusztus 25-27.) és a védnöki felkérések kiküldése. Zichy János természetesen hivatalosan is felkérte testvérét, és a többi püspököt e szerep betöltésére. Levelében a nagygyűlés célját a hit megvallásában és a társadalmi haladás helyes irányairól való tanácskozásban jelölte meg. Ennek aktualitását indokolva, az esemény jelentőségét tágabb, világegyházi és nemzeti dimenzióba helyezte: „A társadalmat felforgató törekvések hullámai egyre magasabban csapkodnak és a keresztnek velük vívott tusája a krízis hevességével folyik, hogy egyik félnek katasztrófáját előkészítse. Nemzetek legujabb esetei a történelem örök lapjára vésték föl az igazságot, hogy az Egyház lelke halhatatlan, de a testét, melyet katholikus nemzetek és egyének alkotnak, borzasztóan megcsonkíthatják. A mi nemzetünk a katholikus társadalom ezeréves tagja, már nem sértetlen, sőt sebein a bomlás üszkei félreismerhetetlenek. Fönn a közönyösség érthetetlen kábultsága, alább a testben a roszindulatok láza emészti a nemzet erkölcsi és anyagi erejét. Ha a beteg test életerejét visszaadni akarjuk, fönn és lenn az egész társadalomba az isteni igazság világító és gyógyító áramát kell visszavezetnünk.”[23] A pécsi püspök természetesen elfogadta a védnöki felkérést, és elismerése mellett 1000 korona támogatást is kiutalt az előkészítés költségeinek fedezésére.[24]

A pécsi helyszín kiválasztásában a fent leírtakon kívül az egyházmegye történelmi hagyományai is szerepet játszhattak. A nagygyűlés megnyitó beszédeiben többször hangzott el Szent Mór örökségére való utalás, és a város kulturális hagyományainak kiemelése. Nendtvich Andor polgármester örömmel üdvözölte a nagygyűlés közönségét „ebben a városban, a melynek multja elválaszthatatlanul van összeforrva a magyar kereszténység megalapításával és diadalrajutásával; a melynek minden rögéhez a magyar keresztény kultura oly sok fényes emléke füződik. Azok a dicső emlékek, a melyek a szent István alapitotta ősi egyházmegyét, bold. Mór püspök s annyi jeles utódjának fényes alakjait, Nagy Lajos királyunk itt állott első egyetemét, büszkeségünket képező 900 éves székesegyházunkat körüllengik, valóban méltó keretül szolgálnak a most egybegyült országos katolikus nagygyűlés nemes czélú tanácskozásaira.”[25] Ily módon a kereszténység meghonosításában jelentős szerepet játszó település az új alapítás, a katolikus vallásosság megújításának tervezett folyamatában szimbolikus jelentőséget kapott. A polgármester – utalva a városban éppen zajló ipari és mezőgazdasági kiállításra – hangsúlyozta, hogy a város a gazdasági előrehaladás nagy ünnepét üli éppen, de ez az anyagi haladás csak akkor lehet egészséges, ha az szilárd erkölcsi bázison, és a vallásos hit alapjain nyugszik. Ezek erősítését várta a nagygyűléstől is.

A megnyitó beszédekben emlegetett kulturális szerep hangsúlyozását szolgálta Komócsy István papneveldei aligazgatónak a Pécsi Napló hasábjain megjelent cikke is. Beszámolója szerint az egyházmegye komoly, számszerűsíthető infrastruktúrával rendelkezett a társadalmi munka terén, mely alkalmassá tette rendezési helyszínnek: „302 pap, 168 plébánia, 37 féle kat. jellegű társulat, egyesület, szövetkezet: 536 önálló szervezete van – 71 katolikus kör, 11 legényegylet, 2 munkásegylet, 12 ifjúsági egylet, 9 fogyasztási szövetkezet, 2 kölcsönmagtár, 3 tejszövetkezet, 1 óvodát fenntartó egyesület. Kilenc szerzetházban: 58 szerzetes, 19 nőzárda, 218 zárdanő – közép és felsőoktatás, betegápolás, árvaház (...) 20 tankerület, 600 kat. tanító”[26] A múlt örökségei és a jelen eredményei tehát egyaránt fontos, a katolikusság egészét mozgósítani képes helyszínné emelték a várost.

---

[1] Hetedik Katholikus Nagygyűlés Évkönyve. Kiadja az Országos Katholikus Szövetség. Budapest 1907. Szövetségi Értesítő 1907 (I.) 5-10. 129. (Továbbakban: Jegyzőkönyv); A korszakban Pécs legnagyobb rendezvénye az 1907. május 15. és október 15. között tartott Pécsi Országos Ipari és Mezőgazdasági Kiállítás és Vásár volt, melynek nyitvatartása alatt közel egymillió látogatója volt. Erről lásd Radnóti Ilona: Az 1907. évi Országos Kiállítás és Vásár. Pécsi Szemle 2007. ősz 13-33.

[2] A Hetyey Sámuel 1903. szeptemebr 1-i halálát követően a pécsi püspöki szék Zichy Gyula 1905. évi kinevezése között nem volt betöltve. (Tengely Adrienn – Kovács Zoltán: A milleniumtól a szerb megszállás végéig. In: A Pécsi Egyházmegye ezer éve. Sümegi József szerk. Pécs 2008. 169.)

[3] Szentiványi Károly levele Zichy Gyulához, Budapest 1906. június 20. (PPL 2871/1906)

[4] A cél az egységes magyar nemzeti állam szilárd alapjainak lerakása volt, ennek eléréséhez pedig a nemzeti közműveltség színvonalának emelését látta szükségesnek a miniszter. A meglévő intézményrendszerre (iskolák, könyvtárak, múzeumok, stb.) támaszkodva, azok felfejlesztésével kívánta mindezt megvalósítani. Ahogyan a rendeletben fogalmazott: „Felfogásom szerint vidéki városokban a tanároknak sok tekintetben kezdeményező szerepet kell játszaniok, s mindenesetre élénk tevékenységet kifejteniök a város szellemi életében.” Ehhez azt kívánta, hogy a szűken vett tanítási tevékenység mellett a tanárok iskolán kívüli művelődési tevékenységet is kifejtsenek (pl. felolvasó estek szervezése), és az iskolában meglévő, de kihasználatlan termeket és gyűjteményeket használják fel az iskolából már kikerültek tudásának, műveltségének emelésére. [103800/1906. (nov. 26.) VKM. sz. rendelet]

[5] Rajtuk kívül a minisztérium tájékoztatta a főispánokat, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsát, a középiskolai és a kereskedelmi szakiskolai tanárok országos egyesületeit is. Püspöki Körlevél (Pécsi Egyházmegye) (Továbbiakban: Litterae Circulares – LC): 213/1907 LC.

[6] 213/1907 LC.

[7] Uo.

[8] A Magyarországi Katolikus Egyesületek Országos Szövetségének Évkönyve. 1905. Budapest 1906. 5.

[9] Évkönyv 1905. 6.

[10] Püspöki jóváhagyás: Pécsi Püspöki Levéltár (Továbbiakban: PPL) PPL 1533/1906. és PPL 2402/1906. (júl. 31.)

[11] 2583/1906. LC, elnök: Streicher József paksi plébános, titkár: Frey János dr. németmároki plébános.

[12] 2583/1906. LC

[13] Az egyházmegyei képviselet 1906. március 13-i (pécsi) szervező gyűlésén elhatározták, hogy Pécs városának külön képviselőt választanak, aki Virág Ferenc, a pécsi szeminárium spirituálisa lett. Szintén itt folyt vita a népszövetségi mozgalom terjesztésének módszereiról. A cél az volt, hogy lehetőleg minden pap legyen tagja a mozgalomnak és minden plébánián alakuljon népszövetség. Ennek érdekében a központ több nyelven is megjelentette a „Felhívás a Kath. Népszövetség szervezésére” c. kiadványát. PPL 1533/1906.

[14] A Magyarországi Katholikus Egyesületek Országos Szövetsége Pécsegyházmegyei Képviseletének Szervezeti Szabályzata és Ügyrendje. Mohács 1906. 3.

[15] Uo. 6-13. pont

[16] PPL 2981/1906.

[17] Zichy János (1868-1944) ezt követően kétszer volt a vallás- és közoktatási tárca birtokosa: 1910. március 1. és 1913. február 26 között, illetve 1918. május 8. és október 31. között. Ld. Bölöny József: Magyarország kormányai 1848-1975. A Magyar Országos Levéltár Kiadványai IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 2. Budapest 1978. 302.

[18] Szentiványi Károly levele Zichy Gyula püspökhöz, 1906. július 20. (PPL 2527/1906.) – A kívánt előkészítéssel és közvetítéssel a püspök Dr. Igaz Béla tb. kanonokot, a püspöki iroda igazgatóját bízta meg.

[19] Zichy Gyula levele Rómából Wurster József kanonokhoz, 1907. január 27. (PPL 348/1907)

[20] Streicher József 1850-ben született, 1887-től németbólyi, 1898-tól paksi plébános volt. Schematismus Cleri Dioecesis Quinque-ecclesiensis ad annum a Christo nato MCMVIII. Typis Wesely et Horváth, Quinque-ecclesiensis 1908. 191.

[21] A pécsi központi bizottság tagjának felkértek: Wajdits Gyula és Dr. Szilvek Lajos kanonokok, Virág Ferenc lelkiigazgató, Dr. Sipos István teológiai tanár, Komócsy István papneveldei aligazgató, Dr. Kelemen Mihály ny. honvéd főtörzsorvos, Szuly János ügyvéd, Dr. Angyal Pál jogtanár és Keresztény János gyógyszerész, Bitter Illés főgimnáziumi tanár, Romnisz Ferenc tb. kanonok, esperes. A vidéki bizottság tagjait a katolikus egyesüertek országos szövetségének pécsegyházmegyei képviselete alkotta, a névsorral Dr. Frey János németmároki plébános (titkár) szolgált. (PPL 348/1907)

[22] PKK Jgyk. 1907. április 18.

[23] Zichy János levele Zichy Gyulához, Budapest 1907. július 10. (PPL 2648/1907)

[24] Zichy Gyula levele Zichy Jánoshoz, Karlsbad 1907. július 30. (PPL 2648/1907)

[25] Jegyzőkönyv 135.

[26] Pécsi Napló, 1907. augusztus 25. (XVI.) 194. 4-5.

Egyháztörténészek Első Országos Találkozója

A Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola (PPHF) keretein belül működő Pécsi Egyháztörténeti Intézet (PEI) munkatársait régóta foglalkoztatja egy olyan, rendszeresen működő fórum létrehozása, amelynek keretei között az egyháztörténeti kutatók bemutathatnák újabb eredményeiket, és ahol lehetőség nyílna a közös gondolkodásra, együttműködések kialakítására. A nyitó alkalomhoz kardinális témát választott az intézet: A katolikus egyháztörténelem oktatásának helyzete – Nemzetközi trendek, új szempontok, hazai szakkönyvek és tematikák. Mit tanítunk egyháztörténelem címén az egyetemi, főiskolai kurzusokon, illetve a középiskolai tanórákon? Milyen jegyzetek és segédanyagok állnak rendelkezésre? Milyen nemzetközi tapasztalatok, szempontok átvétele lenne szükséges? E kérdésekhez kapcsolódóan nyílt lehetőség arra, hogy a katolikus egyház történetével foglalkozó kutatók és oktatók párbeszédet folytassanak az egyetemes és a magyar katolikus egyháztörténet kutatási feladatairól és oktatási kihívásairól.

A találkozót megelőző napon a szervezők  Hitéleti változások és keresztény identitás az 1970-es, 80’as években Magyarországon, különös tekintettel a pécsi egyházmegyére címmel fiatal kutatók számára biztosítottak bemutatkozási lehetőséget. A programmal egyrészt a 2013-ban hasonló metódus szerint megvalósított nagy sikerű konferencia (A plébániák élete/a plébánia története Magyarországon az ’50-es, ’60-as években) dilemmáit gondolták tovább a résztvevők, másrészt a találkozóra érkező vendégek és előadók számára biztosítottak a ráhangolódáshoz szükséges szakmai keretet. A rendezvényt Cziglányi Zsolt, a PPHF rektora nyitotta meg, a konferenciát és a kerekasztal beszélgetést Bánkuti Gábor, a PTE BTK Modernkori Történeti Tanszékének oktatója moderálta. Gonda Gábor A kép már nem a régi. Hitéleti változások két délkelet-baranyai plébánián az 1960-as, 70’-es, 80’-as években címmel Majs és Nagynyárád községek vallási életének jellegzetességeit és különbözőségeit elemezte, első sorban a helyi Historia Domusok bejegyzéseinek tükrében. Szigeti Dalma előadásában – Az ifjúsági pasztoráció közösségteremtő formái Pécsett az 1970/1980-as években – számos interjúra építve mutatta be mindazokat az igényeket és lehetőségeket, melyek a ’80-as évek közepére számos, egymással is kapcsolatot tartó kisközösség formálódásához vezettek. Harmadik előadóként Kelemen Dávid, Egy falusi egyházközség vallásgyakorlatának jellegzetességei az 1970-es, 1980-as években címmel mutatta be prezentációját, melynek középpontjában az osztrák-magyar határ közelében fekvő Sopronkövesd vallási élete állt. A konferencia első programpontjának zárásaként Gál András Paphiány a pécsi egyházmegyében címmel, egy mai napig aktuális jelenség okait kereste.

            Az előadásokban felvetett szempontok egyben a kerekasztal kérdéseit is kijelölték: Hogyan alakultak a korszakban a gyülekezetek életének legfontosabb eseményei, a közösség kulturális igényei (népmissziók, körmenetek, búcsúk szerepe, plébániák alapítása, összevonása); változott-e a plébánosi szerep és világkép? A hagyománytörés, a társadalom atomizációja és az ezzel járó anómia milyen kihívások elé állította a plébániát? A tradicionális vallási kultúra leépülése mellett integrálódott-e egy újfajta vallási kultúra? A szentségi pasztorációra épülő „konzerváló” stratégia mellett milyen új lehetőségek kínálkoztak a hit továbbadására és megélésére? A papság fogyatkozásával változott-e a laikusok szerepe? Az egyházi élet mely területein volt leginkább/legkevésbé érzékelhető a II. Vatikáni Zsinat hatása? Milyen változatai voltak a vallási identitás megtartásának, a politikai, társadalmi és az egyházi normarendszerek közötti ellentmondások feloldásának?

            A beszélgetés Cziglányi Zsolt, a PHF rektora, Horváth István a pécsi székesegyházi közösségi életbe akkoriban vidéki egyetemistaként bekapcsolódó gyermekorvos, Kőszegi Melinda, az első pécsi Bokor bázisközösség tagja valamint Puskás Lajos diakónus, a pécsi egyházmegye első, „féllegális” világi plébániavezetője részvételével zajlott. Az interaktív beszélgetésen a hallgatóság köréből többen is felszólaltak. A nap és a téma zárásaként a közönség Szakonyi Károly Adáshiba című drámáját tekintette meg, melyet a szerzővel való beszélgetés követett., melyet Szakács Emília vezetett. A beszélgetés során Szakonyi Károly felvázolta a színmű értelmezési lehetőségeit, számos művelődéstörténeti adalékkal szolgált az 1970-es évekről.

A következő, keddi napon Gőzsy Zoltán, a PTE BTK Újkortörténeti Tanszékének oktatója köszöntötte a konferencián nagy számban megjelent hallgatóságot. A programot Tóth Tamás, a Pápai Magyar Intézet rektorának előadása (A Katolikus Egyház történelmének oktatása Rómában) nyitotta. Az előadó elsősorban az egyháztörténet oktatásának római feltételrendszerét mutatta be. Részletesen kitért a graduális/posztgraduális egyháztörténeti végzettség megszerzésének lehetséges útjaira, valamint a kinti levéltári kutatási lehetőségekre. Az előadást követő kérdésekre adott válaszában Tóth Tamás kitért arra, hogy szándékukban áll a kinti ösztöndíj-lehetőségek intenzívebb bemutatása és kihasználása.

A délutáni szekció egy könyvbemutatóval vette kezdetét: Gonda Gábor Kitaszítva. Kényszermigráció, nemzetiségpolitika és földreform németek által lakott dél- és nyugat-dunántúli településeken 1944-1948. című, az intézet által frissen megjelentetett könyvét Bánkuti Gábor ismertette.

Ezt követően Adriányi Gábor, a bonni egyetem professzor emeritusa ismertette Hermann-Joseph Scheidgennek, a kölni egyetem oktatójának előadását (A Katolikus Egyház történelmének oktatása Németországban). Az előadás elsősorban a németországi teológiai karok oktatási és oktatásszervezési gyakorlatát mutatta be, több esetben személyes oktatói tapasztalat alapján. Az előadás után igen sok kérdést kapott Adriányi Gábor, ezekkel kapcsolatban kifejtette, hogy szükség van a magyar egyháztörténet-írás eredményeinek külhoni jelenlétére, valamint a szervezettebb hazai egyháztörténet oktatásra.

A németországi helyzet után a hazai kusza viszonyokat, A katolikus egyháztörténelem tanítása a magyarországi felsőoktatásban címmel, a különféle felsőoktatási intézmények egyháztörténeti képzéseinek és kurzusainak tematikáin keresztül Janka György, a nyíregyházi Szent Athanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola főiskolai tanára mutatta be. Az előadás plasztikusan mutatta be az egymással átfedésben, de sok tekintetben egymástól igencsak eltérő magyarországi egyháztörténet oktatási rendszereket. Konklúziója, hogy a hazai felsőoktatásban (azon belül különösen a hittudományi főiskolák esetében) az egyháztörténeti kurzusok tematikái, a felhasznált kötelező és ajánlott irodalmak rendkívüli sokszínűséget mutatnak, azok összehangolására nem történt kísérlet. Sok esetben az előadott terület korszakolása is nagy eltéréseket mutat. Nem véletlenül fogalmazódott meg az előadást követő reakciókban az egységesítés kérdése. A felvetésre adott válaszok egy része az integrálás (oktatás, jegyzet stb.), más része a differenciáltság fenntartása mellett foglalt állást. Külön vitát képezett az egyháztörténeti jegyzetek kérdése, hiszen Gárdonyi Máté egyetemes jegyzete mellett szükség lenne egy hasonló szerkezetű, „tanítható” és „tanulható” magyar tematikájú jegyzet kiadására. Janka György prezentációjának részeként Dr. Odrobina László, tanszékvezető főiskolai tanár mutatta be a szegedi Gál Ferenc Főiskolán folytatott akkreditált egyháztörténeti képzést, Forgó András a Pázmány Péter Katolikus Egyetem adjunktusa pedig a Tusor Péter által elkészített egyháztörténeti jegyzetre hívta fel a hallgatóság figyelmét.

A konferencia nagy érdeklődéssel várt záró előadását Gianone András középiskolai tanár, történész, a Katolikus Pedagógiai Szervezési és Továbbképzési Intézet munkatársa tartotta A Katolikus Egyház történelmének oktatása a magyar közoktatásban címmel, a történelem és a hittanoktatás adottságait és lehetőségeit elemezve. Az előadás kitért a használatban lévő hittan- és történelemkönyvek egyháztörténeti vonatkozásaira, illetve bemutatta a készülő alternatív tananyagok néhány újdonságát is. Gianone András precízen mutatott rá arra, hogy a katolikus egyház ókori és középkori története összességében megfelelő mennyiségben kerül elő, a 18-20. századi vonatkozások ugyanakkor alig kerülnek megemlítésre. Elmondta, hogy különböző fórumokon és módokon rendszeresen jelzik a tankönyvszerzők felé a hibákat, fals értelmezéseket.

            A plenáris előadásokat szakmai workshop követte. A PEI szándékának megfelelően bemutatkoztak azok a jelentősebb tudományos vállalkozások, kutatási projektek, amelyek meghatározó eredményeket értek el, illetve fontos módszertani kérdéseket vetnek fel. A nyíregyházi Szent Athanáz főiskola „A Kárpátok Eurorégió görög katolikus kulturális örökségének kutatása és megőrzése: a történelmi munkácsi egyházmegye bizánci szertartású katolikus közössége kialakulásának és fejlődésének kutatása (1646-1818) és magyarországi tárgyi emlékeinek feltérképezése” elnevezésű OTKA programját, valamint a „Görög Katolikus Örökség” Kutatócsoport pályázat elnyerésének nehézségeit és az elmúlt három évben elvégzett intenzív szakmai munkát Véghseő Tamás a kutatócsoport vezetője, rektor, főiskolai tanár mutatta be. A nyíregyháziak dícséretes tudományos vállalkozása révén folyamatosan jelennek meg a görögkatolikus egyház történetével kapcsolatos alapmunkáik, melyeket széleskörű forrásbázis és megfelelő módszertani ismereteket alapján állítanak össze. Témaválasztásaik mögött tudatos koncepció látható, ennek köszönhetően az eddig megjelent kötetek egymásra épülnek, és a bennük lévő résztanulmányok kiegészítik egymást. Nem csupán az intézet kiadványsorozata (Collectanea Athanasiana), hanem a bemutatott honlapjuk is példaértékű.

Balogh Margit (tudományos főmunkatárs, az MTA BTK Társadalomkutató központjának igazgatója) az MTA BTK zsinattörténeti OTKA programját és az annak keretében megvalósult kötetet, a PEI-vel együttműködve publikált kötetet ismertette (Katolikus zsinatok és nagygyűlések Magyarországon a 16-20. században. Szerkesztette: Balogh Margit – Varga Szabolcs – Vértesi Lázár. Budapest-Pécs, 2014. 517. p.). A vaskos kötet egy eredményes tudományos összefogást szimbolizál: egy körültekintően előkészített projekt keretén belül két műhely és számos elkötelezett kutató igényes munkáját.

A programban hangsúlyt fektettek a Pécsi Egyházmegye történetével kapcsolatos kutatási eredmények bemutatására is. Mivel több egyházmegye kapcsán is terveznek monográfiát az egyháztörténészek, a szervezők felkérték Fedeles Tamást, a PTE BTK Középkori Történeti tanszékének oktatóját, hogy mutassa be a Pécsi Egyházmegyei Bizottság Pécsi Egyházmegye Története I. kötetét. A pécsi püspökség középkori történetét tartalmazó kötet kapcsán kifejtette Fedeles Tamás, hogy remélhetőleg folytatódik a monográfia, és teljessé válhat a nagy vállalkozás.

A találkozót a PPHF PEI bemutatkozása zárta. Gőzsy Zoltán és Varga Szabolcs kiemelték, hogy a jövőre 10 éves intézet arra vállalkozott, hogy fokozatosan tárja fel, adja közzé az egyházmegye 18-20. századi forrásait, és erre építve sorra jelentesse meg a korszakra vonatkozó tanulmányköteteket, szintéziseket. A házigazdák nevében a konferencia eredményeit és a lehetséges perspektívákat is összegezte Varga Szabolcs és Gőzsy Zoltán. Kifejtették, hogy a két nap megmutatta, szükség van az együttgondolkodásra, illetve az eredmények bemutatására, megvitatására.

A szervezők célja, hogy az előadások és az általuk generált viták anyagai egy szerkesztett Évkönyv formájában is megjelenjenek, amely minden évben reprezentálná a magyar egyháztörténeti kutatások friss, tematikus eredményeit. A szervezők a Regnum Egyháztörténeti Évkönyv színvonalát tartják szem előtt, ez az etalon a kiadvány számára. Ennek felelőssége egy állandó szerkesztőbizottság tagjaira, valamint az aktuális szám szerkesztőire hárulna.

(Bánkuti Gábor - Csibi Norbert - Gőzsy Zoltán - Varga Szabolcs - Vértesi Lázár)

A katolikus oktatás és nevelés kérdései az első világháború előtti országos katolikus nagygyűléseken

A 19. és a 20. század fordulóján – külföldi minták alapján – Magyarországon is rendszeressé váltak a katolikus szervezésű nagygyűlések. Az 1890-es évek szórványos és regionális rendezvényei után, 1900-tól (2 kivétellel) a fővárosban kerültek megrendezésre a katolikus közélet ezen éves seregszemléi, melyek programján a magyar katolicizmus aktuális kérdései szerepeltek. Az ekkorra már állandósult szervezeti rend szerint külön szakosztály foglalkozott a közművelődés problémáival. Az általában 3 napos rendezvény végén került sor a zárt ülés megtartására, ahol az előadók határozati javaslatairól döntöttek a szavazati joggal rendelkező résztvevők. Az ezek végrehajtása érdekében tett lépéseket a következő évi nagygyűlés alkalmával vették számba. Az évek alatt egyre több katolikus szakmai és lelkiségi szervezet is a nagygyűlések idejére szervezte saját közgyűlését (pl. Katolikus Népszövetség, Országos Pázmány Egyesület, Szent László Társulat, Katolikus Tanáregyesület, stb.) A nagygyűléseken elhangzott beszédeken keresztül jól kirajzolódik, hogy milyen oktatással és neveléssel kapcsolatos kérdések foglalkoztatták a katolikus közvélemény elitjét, melyeket érdemesnek tartottak egy ilyen országos esemény alkalmával is megjeleníteni.

            Ilyen kérdések a nyilvános- és szekcióüléseken egyaránt előkerültek, illetve más témák tárgyalása kapcsán a többi szakosztály is érintett ilyen ügyeket. Ezek mellett több egyesületi közgyűlés is kapcsolódott az iskolaügy témáihoz. A korszakunkra eső 12 nagygyűlés összes ilyen tárgyú beszédének számbavétele – még tematikailag sem – nem célja ennek az előadásnak, e helyett csak a felsőbb oktatással kapcsolatban néhány téma és megoldási javaslat alapján próbálok képet adni arról, hogy a nagygyűlési előadók miként gondolkodtak a jövő generációit és elitjeit érintő nevelési és iskolaügyi kérdésekről. Előzetesen elmondható, hogy a témák folyton ismétlődnek, melynek oka elsősorban a felvetett kérdések megoldatlanságából következnek. Ettől függetlenül érdekes lehet, hogy a katolikus társadalomszervezés milyen eszközöket látott célszerűnek igénybe venni ezeken a területeken.

Az egyik visszatérő téma az egész oktatási rendszert átható valláserkölcsös nevelés kérdése volt. Már az 1900. évi (első) országos rendezvény alkalmával Mayer Béla vál. püspök beszélt a katolikus nevelés jelentőségéről. Érvrendszere sokszor visszatérő elemeket tartalmazott. a katolikus nevelés célját a nemzetfenntartó keresztény erények felélesztésében jelölte meg. Mint elmondta, a nemzet és az egyház érdeke nem ellentétes egymással, sőt inkább azonosnak tekinthető. „A mi vallásunk volt az, mely a magyar nemzet bölcsőjét ringatta; művelődését évszázadokon keresztül egyedül dajkálta; állami életének mindmáig bevált alapjait lerakta.” (26.) Hangsúlyozta, hogy az iskolák „jellege” iránt nem elfogult, és bár szerinte elsőrendűen az egyház hivatott ezek fenntartására, örül a versenynek (állam, község, magán), és a műveltség széles körben való terjesztésének. Kiemelte viszont, hogy szükséges, hogy a tanítás mellett valláserkölcsi nevelés is legyen mindegyikben! Nem a külön jelleg tehát a baj, hanem a külön szellem. Elismerte ugyan, hogy elemiben és középfokon kötelező a hittan DE ez nem elég: a tanítás még nem nevelés, ehhez az összes tárgyat át kellene hatnia a valláserkölcsnek. A konkurencia részéről érkező vádak a feltárt hibákat pedig nem javítani akarják, hanem államosítással/elközösítéssel fenyegetőznek, melynek alapvető oka szerinte a vallás (kat.) ellenesség. A szomorú állapotok okait abban látta, hogy a népiskolák végzik szinte egyedül a keresztény nevelést, a többi tényezővel problémák vannak – pl. a középiskolánk tananyagban túlterheltek, ezért nevelésre nem is gondolhatnak. A valláserkölcsiség nemzetfenntartó és népboldogító jelentőségű, így az óvodától az egyetemig annak általános kötelezettségét sürgeti, és kéri ehhez a nagygyűlés támogatását.

         Néhány előadással később a kérdés egyetemeket érintő részéről Mihályfi Ákos beszélt, aki személyesen tanulmányozta a belga, francia és svájci kat. egyetemeket. Mivel a társadalomban a vezető szerepet az egyetemen tanuló értelmiség jelenti, ezért fontos ezek szellemisége! (amilyen a gyökér, olyan a fa – amilyen a forrás, olyan a patak – amilyen az egyetem, olyan az értelmiség! – világítótorony vagy lidércfény) A katolikus értelmiséget szinte teljesen elvesztettük! Mivel az egyetem a jellemképződés fontos korszaka, ezért oda kell rá figyelni! (egyetemi templom, egyetemei hitszónok működjön! + a főváros számos erkölcsi veszélyt rejt.) Másrészt kitért rá, hogy a nevelés mellett a tudomány is fontos az egyetemeken. Kénytelenek vagyunk állni a versenyt a tudomány terén is: „Meg kell mutatnunk, hogy nem féltjük a mi dogmáinkat sem a górcsőtől, sem a kémiai oldószerektől, sem a történelem megsárgult okleveleitől, a mi dogmáinkat nem döntheti meg semmi.” Már vannak adakozások (püspökök), de ez még kevés, mert a kat. társadalom még nem mozdult meg ez ügyben. Itt az alkalom a propagálásra! Kéri, hogy a püspöki kar támogatását, és egy egyetemlétesítő előkészítő bizottság létrehozását is.

A részletkérdéseket a szakosztályi ülésen mondta el: nem kell várni a katolikus autonómiára, azonnal kezdeni kell a munkát; pénz (káptalanok, plébániai pénztárak): körlevél, prédikáció, persely, kat. sajtó – Egyetemi Értesítő. Helye: a püspöki kar döntsön (de versengjenek a városok), viszonya az állammal: egyenrangú diploma (államérvényes diploma), tanárok: kettős kvalifikáció kell – tudományos, hitbéli. Ez nehéz – ki kell küldeni külföldre tanulni az embereinket! Működés: legyen külön város az egyetem, tanár és diák egy család legyen. (kollégium és internátus) Szerkezet: nem lehet csonka egyetem! (tudomány egyetem és szakiskolák kapcsolata)

            Glattfelder Gyula, a Szt-Imre egylet elnöke a főiskolák katolikus ifjúságáról beszélt. Hangsúlyozta, hogy „vezérek nélkül háborút nyerni nem lehet”, tehát a katolikus értelmiségre van szükség a katolikus megújulás munkájában! Ennek kinevelése pedig kulcskérdés: ki neveljen? Kat. egyetem, de kell-e várni addig, amíg ezt létre sikerül hozni? És elegendő-e? NEM! Minden főiskolán kell nevelni és toborozni! Akár ezeket pótló kat. főiskolai egyesületekben is, itt kell „csatasorba állítani az ifjúságot” (a tudomány katolikus felfogása, felolvasások, viták, eszmecserék). Az egyetemekkel egyébként is probléma, hogy nem szabadok abban az értelemben, hogy az eszmék nem versenyezhetnek… a katolikus kiszorult!  A tanulás mellett a nemes szórakozás is szerepel a célok között: példa – a bp-i Szt-Imre Egylet. Az ilyen csoport tagjaként bátrabb az egyén, nem áll egyedül, és jobban megvallja hitét is (bajtársi érzés). Javaslata: „Az Orsz. Kat. Nagygyűlés mondja ki, hogy szükségesnek tartja minden főiskolai városban kath. főiskolai egylet létesítését s ezeknek egy országos szövetségben való egyesítését, mire nézve a kezdeményezést a Bp-i Szt-Imre Önképző-Egylettől várja.” Mária Kongregációkat is alapítani kell, az elmélyülés miatt (vallásos-tudományos konferenciák, lelki gyakorlatok). Foglalkozni kell továbbá a főiskolások szegény anyagi helyzetével is: az intelligens proletariátus veszélyes sereg! Segélyezni kell tehát: kat. internátusok (a város romlott légkörében véd)! Bp-en 1900/1901-ben nyílik az első 10-15 fővel. Mondja ki a nagygyűlés, hogy fontos ez a keresztény karitász és a keresztény nevelés szempontjából egyaránt, „ s kérelemmel fordul a magyar katolikus közönséghez, a fő- és alsópapsághoz, a kat. körökhöz és egyesületekhez, hogy anyagi és erkölcsi támogatásukkal e czél keresztülvitelét lehetségessé tegyék.” „Akié az ifjúság, azé a jövő.”

1901-ben ismét helyet kapott a nagygyűlés programjában – a nevelés általános elvei mellett – a katolikus elitnevelés néhány kérdése. Mázy Engelbert bencés gimnáziumi igazgató az „Internátusok a középiskolai tanulók és egyetemi hallgatók részére” címmel tartott előadást, Mihályfi Ákos ismét a katolikus egyetemről beszélt. Ennek eredményeként az OKSZ egy egyetem építő-előkészítő bizottságot állított fel saját kebeléből. Illetve kimondta, hogy támogatja az internátusok felállítását, elsősorban az egyetemeken, másodsorban a középiskolákban (vidékem is, és a tanító rendek közreműködésére számít). Mihályfi a belga (Löweni) rendszer átvételét javasolta, amely a püspöki kar fennhatósága alatt áll, de állami elismerésben is részesül! (ettől lesz hallgató). Bölcsészkar: a tanító szerzetesekre kell számítani.

1902-ben Guzsvenitz Vilmos képezdei igazgató: A katolikus tanítóképesítésről, Késmárky István pécsi jogakadémiai tanár pedig a katolikus jogakadémiákról tartott előadást. 1903-ban Hirschler József, a kolozsvári Szent Imre internátus igazgatója az egyetemi internátusokról, Mihályfi Ákos ismét a katolikus egyetemről beszélt. 1906-ban, a hatodik nagygyűlésen a szociális jelleg domborodott ki, a szegénység és a munkásság problémái játszották a fő szerepet.

Ezzel szemben az 1907-es pécsi alkalom programja inkább a „népfelvilágosítás” kérdése körül forgott. Célja a minél szélesebb körű társadalmi felvilágosítás minél hatékonyabb megvalósítását szolgáló teendők meghatározása volt. Az közművelődési szakosztály első előadója Keményfy K. Dániel volt, aki a katolikus autonómia és az iskola kapcsolatáról beszélt. Megállapítása szerint az iskolai katolikus hitvallásos nevelés egyik garanciája az autonómia lenne, melynek megalkotását sürgető feladatnak tartotta. Úgy gondolta, hogy a katolikusok autonómia hiányában – a protestánsokkal ellentétben – az állam gyámsága alatt állnak, és az ebből következő elszigeteltségük miatt nem tudnak kifejteni olyan „intenzív erőt, melyet a jelenkor igényeinek megfelelő katolikus iskola-politika követel.” A cél szerinte az lenne, hogy az autonómia megalkotása révén az egész katolikus társadalom kezébe kerüljön a katolikus iskolák ügye, azokat ne csak a papság, hanem a világiak is magukénak tekintsék. Kifejtette, hogy az autonómia felkeltené az iskolák iránti nagyobb érdeklődést, az iskolákat pedig önállóbb jogok birtokába juttatná, hatásosabb védelemben részesíthetné őket, továbbá biztosítaná az egységes irányítást, tanmenetet és versenyképességet. Az intézmények anyagi fenntartását is az autonómiától várta, illetve elsősorban a kezelésébe kerülő vallás- és tanulmányi alaptól, másrészt az „önadóztatástól”, ugyanis – mint mondta – „az ember szívesebben áldoz arra, a mihez hozzászólása van és érdeke köti.” Ezt egészíthetnék ki a nagyobb egyházi javadalmasok önkéntes felajánlásai, hitelfelvételei. Ennek érdekében javasolta egy katolikus autonómiai jelzáloghitel-intézet és egy katolikus iskolaegyesület megalapítását is. Mindezek figyelembevételével ellenezte az iskolák állami segélyezését, mivel azok önállósága ez által jelentősen korlátozódik. Határozati javaslatában végül a katolikus autonómia mielőbbi megalkotásának támogatását kérte (a főkegyúri jog és a hierarchikus egyházi alkotmány tiszteletben tartása mellett), mivel ebben látta a katolikus iskolák fennmaradásának biztosítékát. Javasolta továbbá, hogy a városokban és a nagyobb községekben „autonómikus helyi bizottságok” alakuljanak a megvalósítás társadalmi előkészítése érdekében.

            A következő előadó Dr. Kovács János, a nagyváradi felső kereskedelmi iskola igazgatója volt. Hosszú beszédében a családi és iskolai nevelés szükséges reformját vázolta. A materialista világnézet, a vallástalanság és a közömbösség egyre szélesebb körű terjedését az előadó szerint a család és az iskola feltartóztassa, ebben látta sürgető feladataikat: „(...) az élet nem játék, üres mulatságok és szórakozások szintere, hanem erős küzdelem és szakadatlan harcz a népek óriási és kérlelhetetlen versenyében (...) a jelenkori ütközetek nem a harcztereken mennek végbe, hanem müvelődési és gazdasági téren.” Mint mondta, erre kell a nevelésnek felkészítenie az embert, az ifjúságot, először családi körben, később pedig az iskolában: „Neveljük fiainkat erős, bátor és önálló egyénekké, jellemben szilárd, erkölcsösségben és becsületességben sziklaerős, egyéni és vallásos meggyőződésben állhatatos, a vallás gyakorlásában nyilt, buzgó és tüzes férfiakká. Szoktassuk őket jó korán rendre, fegyelmezettségre, munkaszeretetre, felelősség- és kötelességérzetre, erélyre és kitartásra és a mi mindeme nemes tulajdonságok meginditója: akarni tudásra.” Nagy szerepet szánt ebben a – sok szempontból reformokra szoruló – középiskolai oktatásnak. Ezeknek is – mint mondta – jobban figyelembe kellene venniük a modern élet kívánalmait, a memória helyett a tanulók megfigyelő-, ítélő-, és gondolkodóképességet kellene fejleszteniük, illetve a nevelésnek az oktatás mellett nagyobb szerepet kellene kapnia. Az utóbbira ugyanis a szülőknek egyre kevesebb idejük marad a sok elfoglaltság és az ezzel járó idegi kimerültség miatt, ezért javasolta, hogy erre fokozottan figyeljenek az iskolákban. A kifejezetten ezért alapított városi katolikus internátusokat és konviktusokat azonban több ok miatt nem tartotta megfelelőnek. A legfontosabb problémájukat pont abban látta, hogy a városokban jöttek létre. Helyettük az angol minta alapján kialakítható vidéki nevelő-otthonokat tartotta alkalmasnak, melyek bemutatása után megállapította, hogy ez „megvalósítani igyekszik mindazt, a mit napjainkban a gyakorlati élet, a szociológiai irány, a való élet kívánalmaival számoló pedagógia hirdet és követel (...) a tanítás és a nevelés ne legyen tömegnevelés és tömegtanítás, hanem vegye tekintetbe a tanuló egyéniségét. Ismerjük meg a gyermeket!”

            Az iskolák kérdéséhez kapcsolódott Dr. gróf Csáky Adorjánnak – a kassai egyházmegye tanulmányi főnökének – beszéde is, aki a nagygyűlés előkészítő-bizottságának megbízásából „Diákkörök” címmel készült fel. A felkérésnek örömmel tett eleget, mivel úgy vélte, hogy „a társadalom megmentésének egyik legczélszerűbb eszköze az új társadalom helyes kinevelésében rejlik.” A fiatalok családi és iskolai nevelése még nem elegendő – mondta az előadó –, mert az ifjúság nagy részében nyers, az anyagiasságot hangsúlyozó eszmékkel találkozik. A megoldás azonban szerinte adta magát: „A mai világban, az átalakulás nagy korszakában, a mikor a szervezésen alapul a hatalom, a mikor mindenki szervezkedik a nagy csata eredményes megvívására, szervezkednünk kell nekünk is, szervezni kell az ifjúságot, mert ebben az erő.” Bár a szerző elmondta, hogy az utóbbi időben a diákkörök szervezése hazánkban is szaporodni kezdett, és számuk elérte a 90-et, melyek között vannak általános egyesületek, szakegyletek, segélyegyletek és sportkörök is, de a működésük koránt sem mondható kielégítőnek. Ennek okai többek között – állapította meg – az ösztönzés hiányában, a pénztelenségben és a rövid ideig tartó fellángolásokban keresendők. Megoldást abban látott, hogy a szervezést társadalmi mozgalommá kellene fejleszteni, és támogatókat kellene ehhez szerezni. Mintának a Szent Imre Köröket hozta fel, melyek az 1888 óta eltelt 19 évben kiválóan beváltak Budapesten, és újabbak alakultak Kassán, illetve Kolozsváron is. Ezek rövid bemutatása után a nagygyűléstől is azt kérte, hogy „mindama fontos anyghoz, melyet felölel, csatolja az igazi diákkör, a Szent-Imre-kör istápolásának és fejlesztésének kérdését is és hasson oda, hogy azok mentől nagyobb számban felállíttatván, kellő erkölcsi és anyagi támogatásban részesüljenek.”

            Még egy előadó érintette a nevelés kérését. Dr. Kerékgyártó Árpád az internátusok vallásos jellegéről értekezett. Az intézeti nevelésnek ez a formája a korszakban reneszánszát kezdte élni, sorra alakultak a városi bentlakásos iskolák. Kerékgyártó szerint a család nevelő szerepét – a növekvő számú tönkrement házasság miatt – sok esetben az internátusoknak kellene pótolniuk. Azokban a felügyelet passzív feladata mellett nagyobb jelentőséget tulajdonított az aktív nevelés szerepének. Ezért kiemelte, hogy az internátus szellemének milyensége elsőrendű szempont kell legyen, és a hazafias, erkölcsi és nemzeti jelleg mellet elsődlegesnek tartotta a vallásos alapok lerakását. Ugyanis például „a haza fogalma is teljesen üres, ha a vallást eldobjuk, a vallást, mely az isteni tekintélyt állítja az állam alapjául (...) a határozott vallást nélkülöző erkölcsi alap ugyanaz, mely már az iskolák nagy részét is meghódította. (...) A vallásos nevelés nem lehet nem hazafias, hiszen a vallás követeli a hazaszeretetet. A vallásos nevelés nem lehet erkölcstelen, hiszen a vallás és erkölcs ikertestvérek, egymástól elválasztva el sem képzelhetők.” Előadásának második felében a nem vallásos internátusokat vette számba, és vizsgálta az oda beíratott hallgatók felekezeti megoszlását is. Végül arra a következtetésre jutott, hogy ezek az intézmények káros hatással vannak az oda járó katolikus diákokra, és ezért kérte, hogy a szakosztály mondja ki, hogy „csakis a határozottan kat. szinezetű internátust tartja alkalmasnak magyar hazánk rekrisztianizálásához szükséges vallásos és hazafias nemzedék képzésére, és az ilyenek létesítését szükségesnek tartja, a meglévőket munkájában szívvel-lélekkel támogatja.”

A következő vidéki nagygyűlés 1909-ben volt Szegeden. A szakosztály legtöbb előadója a katolikus nevelés kérdéseit érintette. A leghosszabb és legjobban kidolgozott előadást a témában Keményffy K. Dániel, ferencesrendi áldozópap tartotta a polgári leányiskolák reformjáról és a nőnevelés egyes kérdéseiről.          Haasz Aladár – a Katolikus Sajtóegyesület munkatársa – a főiskolai internátusok jelentőségéről és helyes működtetési módozatairól beszélt. A főiskolai katolikus és nem katolikus hallgatók százalékos arányainak kedvezőtlennek értékelt tendenciáira hivatkozva kérte, hogy a nagygyűlés állapítsa meg, hogy az iskolai internátusok létesítésénél és üzemeltetésénél nagy figyelemmel kell lenni az olcsóság szempontjaira, sőt kifejezetten olcsó, vagy ingyenes helyek is alakíttasanak ki, melyeket ténylegesen a legszegényebb diákoknak juttassanak. Ettől remélte a szerinte katolikus szempontból kedvezőtlen felekezeti arányok módosulását. (SZÖV. ÉRT. 1910. 159-164.)

            A szegedi tanítóképző igazgatója – Galler Kristóf – a hitvallásos iskolák védelmének szükségességéről beszélve elmondta, hogy „a katolikus iskolák megtartandók s minden eszközzel védekezniük kell az államosítás ellen (...) a tanítói törvények azon rendelkezése, mely a fizetésben különbséget tesz a hitvallásos és állami tanítók között, minél előbb novelláris úton változtassék meg.” (SZÖV. ÉRT. 1910. 154-159.) A témakörhöz utolsóként Szebeny Miklós előadása kapcsolódott, aki a „A testedzés fontossága az ifjúság nemzeti, erkölcsi és testi erejének és egységének fejlesztésére” címen mondta el javaslatait. Az olcsó internátusok szerepére ő is kitért, de e mellett több egyedi javaslattal is előállt. Véleménye szerint a végzett katolikus hallgatókat egy központi egyesületnek kellene nyilvántartania, hogy a keresettebb szakmákban történő üresedések esetén (pl. orvosi, ügyvédi állások) minél hatékonyabban juthassanak be a megürült helyekre a katolikusok. A felső iskolák diákságának önszerveződésére minden lehetőséget fontosnak tarott, kiemelten pedig a testedző mozgalmak felkarolását támogatta volna. (SZÖV. ÉRT. 1910. 167-174.)

1910-ben Az első előadó – dr. Bittenbinder Miklós, hittanár – hosszasan értekezett a modern katolikus nevelési elvek témakörében, végül határozati javaslatot nem terjesztett elő. Kiemelte, hogy „a mai iskola azonban helytelen uton halad. Csak ismeretekkel látja el növendékeit, nem nevel. (...) a mai iskolák bérkaszárnyák (...) a tanárok túl vannak halmozva munkával, sok a növendékük, nagy a közlendő anyag. (...) Az iskola kiöli az egyéniséget (...) sablonokra szoktatott embereket akar nevelni.” A nevelésnek véleménye szerint ki kellene terjednie a testi és az erkölcsi területre egyaránt, a cél pedig az akaraterős és jellemes egyének nevelése lenne, akiket a boldogságuk elérése érdekében nem szabad túlzott mértékben óvni a nehézségektől sem.

            A nevelés témaköréhez szólt hozzá egy későbbi előadó is (Holló Ferenc, író, újságíró), aki a szociális nevelés fontosságát emelte ki. Kifejtette, hogy véleménye szerint a társadalom két véglete már nem a gazdag-szegény, erős-gyenge ellentétben keresendő, hanem a városi és falusi ember képezi ezeket a végpontokat. Megállapította, hogy „a társadalmi bajok ellen városban és falun szövevényes vitákkal, tudományos fejtegetésekkel, hivatalos apparátussal nem védekezhetünk. De nem védekezhetünk  puszta szociális népjólléti intézményekkel sem (...)” a megoldást a szociális nevelés jelentené, ami alatt nem teóriákat kell érteni, hanem „ránevelését a mai embernek arra az elvre, a mi máma a magyar fajból az egész vonalon hiányzik: a gazdaságosság elvére.”  Ennek érdekében felvetette, hogy minden tanítónak egyszerre képesített gazdásznak is kellene lennie. Határozati javaslatában ezért kérte, hogy a nagygyűlés mondja ki, hogy városban és falun is sürgeti a szociális nevelést, és ennek érdekében szükségesnek tartja a tanítói és tanítónői „oklevél megszerzésénél, különösen a falusi nép gazdasági nevelésének igényeihez mért gazdasági tanfolyam eredményes végzését”, és a jövőben az ilyen állások pályáztatásánál előnyben részesíti azokat, „akik valamelyik hazai férfi vagy női gazdasági tanintézetben az okszerű gazdálkodás, állat- és fatenyésztés, valamint a falusi háztartástanból eredményes vizsgát tettek.” A szakosztály a javaslatot elfogadta.

            A fentieken kívül még két előadás témája érintette az iskolai ügyeket. Szőke Sándor a magyar katolikus tanítóképzőknek a társadalom megerősítésében játszott szerepéről beszélt. Elmondta, hogy e szerepük betöltéséhez erőteljes fejlesztésük szükséges. Ezért kérte a nagygyűléstől a püspöki kar támogatásának megszerzését a katolikus tanítóképzők megerősítéséhez. Értve ez alatt a szervezeti, felszerelésbeli, valamint a tanárok képesítettségét érintő kritériumokat. Kérte továbbá, hogy történjenek lépések a hasonló állami intézetek tanáraival egyenlő fizetések és anyagi ellátottság garantálása érdekében, még abban az esetben is, ha ezeket „az államsegély igénybevételével kell egyenlővé tenni az állami tanárokéval.” Ugyanis, az államnak azokat a feltételeit, amelyekhez a segély nyújtását köti, amúgy sem lehet kikerülni, mivel az ellenőrzés joga a törvény szerint őt illeti. Így viszont az egyházmegyék által fizetett állami adóból legalább valamennyi visszatérülhetne. Ez a lépés – a szerző szerint – az államosítástól még messze van. A szakosztály ezt a javaslatot is támogatta.

            A másik előadó Millner Antal volt, aki a kötelező népiskolai hitoktatás tárgyában terjesztett be javaslatot. Mivel véleménye szerint az emberiség minden válságát a vallástalanság okozta, és mivel erre vezethető vissza a kor erkölcsi hanyatlása is, ezért elsőrendű feladatnak tekinti a hitvallásos iskola és a vallásos nevelés megerősítését. Ezt azért is szükségesnek látta, mert szerinte a hazaszeretet is levezethető valláserkölcsi alapokból. Javasolta tehát, hogy a nagygyűlés mondja ki, hogy „a hit- és erkölcstan tanítását a közoktatási tényezők minden fokozatán nemcsak elengedhetetlen követelménynek, hanem erkölcsi, hazafias és társadalmi szempontból eminens érdeknek is tartja, miért is a hitoktatásnak az iskolából való kizárását pedagógiailag is tévesnek, végzetes hibának minősíti és ily törekvések ellen leghatározottabban tiltakozik.” A szakosztály a kérésnek eleget tett.

1911-ben Mihályfi Ákos felújította az első és második katolikus nagygyűlésen előterjesztett határozatait. 1912-ben nem tartottak nagygyűlést, mert a hazai katolikus közélet a bécsi eucharisztikus kongresszuson vett részt.

1913-ban Zsembery István a következő határozati javaslatot terjesztette elő: „a tizenkettedik órához jutottunk, amikor ezzel a kérdéssel foglalkoznunk kell… Az 1-2, 11. ngy határozatait felújítva mondja ki a ngy… a P.P.alapította egyetem jellegének megóvására szervezett bizottság negyedévente Mo hercegprímásához jelentést tegyen és szükség esetén az OKSZ elnökségét rendkívüli Orsz. Kat. nyg. összehívása iránt keresse meg.” (egyhangúlag elfogadva)

A nagygyűlések a hazai katolikus társadalom kiemelt közéleti eseményei voltak, melyekre eddig a történetírás kevés figyelmet fordított. Szerepük a mozgósítás, az összezárás mellett az identitásképzésben ragadható meg. Ezeken az egyházi és világi katolikusok közösen tanácskoztak a legfontosabbnak ítélt problémákról és hoztak róluk jogi kötelező erővel nem bíró, deklaratív határozatokat. Ebből a szempontból a katolikus autonómia hiányát is valamennyire pótolni próbálta a nagygyűlések sora. Bizonyos szempontból úgy is értelmezhetők az itt felmerült javaslatok, mint egy versenyképes katolikus „különtársadalom” létrehozásának kísérlete, válaszolva a különféle ideológiai (liberális, radikális és konzervatív) és szakpolitikai kihívásokra. A katolikus értelmiség soraiban sokan ebben látták a megmaradás, és a kimozdulás lehetőségét.