Közművelődés és ideológia – Az 1907-es pécsi szabadtanítási kongresszus tanulságai

A 19-20. század fordulóján a főbb politikai-eszmei irányzatok jelentős részben liberalizmus- és kapitalizmusellenesek voltak, érdeklődésük fókuszában pedig – a nemzeti eszme és az állam-egyház viszony rendezése mellett – a szociális kérdés lehetséges megoldásai álltak. Véleményük szerint a liberális kormányzat nem volt képes megfelelő válaszokat adni a kor kihívásaira, ezért a fennálló gazdasági, társadalmi és politikai rendszer teljes átalakítását tartották szükségesnek. Ebből az alapállásból kritizálták a magyar kultúrpolitika irányait és eredményeit is, és céljuk olykor a teljes kulturális diszkontinuitás megvalósítása volt. (TAKÁTS 2007. 86-87.) E kritikának kifejezetten élesen adtak hangot az 1907. október 2. és 6. között Pécsett megrendezett országos szabadtanítási kongresszus alkalmával. Az eseményt a korabeli sajtó élénk figyelemmel kísérte, és a kortárs tudósító is belátta, hogy „az egész kongresszus legkülönbözőbb elemek találkozásából és küzdelméből állott s hivatalosan eredmény nélkül oszlott el”, mégis „az addigi magyar kultúrpolitikának kemény bírálata volt.” (IMRE 1907. 273.)

A szabadtanítás témakörében rendezett tanácskozás lényegében az iskolán kívüli népművelés lehetséges formáival, módszereivel és tartalmával kívánt foglalkozni. A mindenféle tantervtől független, szabad részvétel elve alapján működő felnőttképzési formák a nyugat-európai előzmények és minták figyelembe vételével a századfordulót követően váltak igazán népszerűvé hazánkban is. (KÁICH 1979.) Míg azonban ezek a nyugati államokban elsősorban közművelődési funkciót kaptak, addig Magyarországon társadalompolitikai célokért működtek, minden népművelési kezdeményezés egyben szociálpolitikai célok eszköze is volt. (KÁICH 1976. 68.)

Magyarországon az 1890-es években alapított Szabad Lyceum és az Erzsébet Népakadémia az aktívabb népművelési egyesületek közé tartoztak, és népkönyvtárak létesítése, tudományos előadóestek és gyakorlati tanfolyamok rendezése, illetve hangversenyek és tanulmányi kirándulások szervezése révén fontos elemei voltak a hazai ismeretterjesztésnek. Ezeknek a szervezeteknek a pécsi kongresszus előkészítésében is aktív, kezdeményező szerepük volt (PAVLOVICS 2007. 48-49.)

A kongresszus célja és jellege

Pécs történetében az 1907-es esztendő az országos rendezvények éve volt. A fél évig tartó Országos Ipari és Mezőgazdasági Kiállítás és Vásár mellett augusztus 25. és 27. között itt tartották az első vidéki (VII.) országos katolikus nagygyűlést, és ide szervezték a törvényhatósági joggal felruházott városok polgármestereinek soron következő (VIII.) találkozóját is (szeptember 16-17.).

             Hosszas előkészületek után a szabadtanítási kongresszus sokakat megmozgató eseménnyé vált. A résztvevő mintegy 140 szervezet, 584 rendes és 138 rendkívüli tag soraiban találhatunk egyetemi tanárokat, minisztériumok, múzeumok és iskolák képviselőit, politikusokat, szakmai szervezeteket, művészeket, egyházi személyeket, stb. (PAVLOVICS 2007. 46.) A részvételre felhívó „szózat” szövege szerint a tanácskozás célja a következő volt: „Egyesíteni akarjuk a nemzet legjobbjait, leghivatottabbjait abban a munkában, amelynek célja a műveltség egyetemes terjesztése, és ezzel a nemzet nagyobb szellemi egysége és békés együttmunkálkodása.” (NAPLÓ 597.) A felhívók szándéka tehát egy politikamentes szabadtanítási tanácskozás összehívása volt. (Dr. TAR 1968. 90.) Ezt hangsúlyozta megnyitó beszédében Beöthy Zsolt a konferencia elnöke is, mikor a szabad tanítás minden irányzatosság nélküli művelését szorgalmazta. (NAPLÓ 26.)

A felhívásra jelentkezők alapvetően eltérő eszmei alapállása azonban már a szervezéskor magában hordozta a kemény viták lehetőségét, az ellentétes táborok kialakulását. A pécsi katolikus nagygyűlés augusztus 27-i ülésén Görcsöni Dénes beszélt a katolikusok népfelvilágosítási feladatairól, és szorgalmazta a katolikus szabad oktatás megszervezését. E mellett azonban utalt arra is, hogy „októberben egész kongresszus fog tanakodni a szabad tanítás országos szervezéséről, nekünk azonban ott kevés keresni valónk lehet, mert annak a kongresszusnak zömét a szabadkőművesek népfelvilágosító egyesületei alkotják, vezetőségében pedig ott van a katolikus-gyűlölő és hazátlan tudomány minden árnyalatának egy-egy tipikus képviselője.” (ÉVKÖNYV 1907. 413.)

Valóban, a kongresszus végeredményben a szabadtanítás témáinak megvitatásán keresztül világnézetek összeütközésének színterévé vált, két gyökeresen eltérő művelődés-felfogás összecsapása történt meg. A tét a tömegkultúra eszközrendszerének a saját célok érdekében való kontrollálása és modernizálása is volt. (AGÁRDI 2012.) Az ideológiai alapozású viták mellett azonban mindegyik oldalról fontos szakmai érvek is elhangzottak az egyes népművelési területek megújítása, hatékonyabbá tétele érdekében. (MARÓTI 1989. 45-46.)

 Az egyik fontos törésvonal a népművelés felekezeti és nemzeti jellegének fontosságát hangsúlyozók, illetve az azt tagadók között alakult ki. Jól jellemzi ezt az közjáték, amelyről a helyi sajtó is beszámolt: a gróf Apponyi Albert miniszter nevében érkező Szász Károly miniszteri tanácsost megakadályozták abban, hogy a miniszter nevében üdvözölje a kongresszust: „Piklerék (…) kijelentették, hogy az üdvözlés elhangzására ’Le a csuhás Apponyival’ kiáltással fognak felelni. Ezért nem hangzott el ezen üdvözlés.” (Pécsi Közlöny, 1907. október 6. – KÁICH 1976. 69.)

Jászi Oszkár – az események aktív résztvevője – pedig a következőképpen számolt be kongresszusi tapasztalatairól a Huszadik Század hasábjain. „Nem véletlenség, hogy a konzervatív-dogmatikus világnak ellentáborát a kongresszuson a szervezett munkásság és a mi embereink alkották (…) Csak természetes, hogy Pécsett Magyarországnak ez az egyedüli, a jövőbe néző praxisa és elmélete kezet fogott: a letűnő világgal szemben, a múlt erőiből élősködő régi világgal szemben, a produktív jövő gyakorlatát és tudományát hirdetve. A múlt erőiből pedig egyedül a vallás képes még nagyobb tömeghatásokat előidézni; azért a klerikalizmus volt a kongresszuson a modern eszméknek egyedüli komoly és figyelemreméltó ellenfele.”(JÁSZI 1907. 979-980.) A továbbiakban az ehhez a témakörhöz kapcsolódó vitákat veszem szemügyre, elsősorban az iskola-, sajtó-, könyvtár- és múzeum-ügy területére vonatkozóan.

Felekezeti vagy „felekezet-független” népművelés néhány vitatott területe

A kongresszus több szakosztályában, de elsősorban a tudományos és ismeretterjesztő előadásokat és tanfolyamokat megvitató szekció négy csoportjában hangzott el a fennálló iskolarendszer és iskolapolitika bírálata. Többen úgy vélték, hogy a szabad tanítás fontos feladata az iskolákban nem megszerezhető műveltség pótlása, kiegészítése. (FELKAI 1968. 100-101., 104.) Ezzel kapcsolatban a legfőbb kérdés az volt, ami az egész kongresszus tétjét is jelentette: kik?, mit? és hogyan tanítsanak? – illetve ezt milyen célok érdekében tegyék? (NOVÁK 1968. 108.)

            A „ki szervezzen” kérdésre válaszként Dr. Hegedűs István, budapesti egyetemi tanár a szabad tanítás jelentőségéről szóló, a megnyitó ülésen tartott előadásában kifejezetten azt hangsúlyozta, hogy „nem lehet mindent az államra hárítani, sőt a szabad tanítás szervezete megkívánja, hogy a társadalom a maga erejéből hozza létre mindazt az intézményt, melyre szüksége van.” (NAPLÓ 46.) Ezen megállapítása nem talált különösebb ellenzésre, mindössze egy rövid megjegyzés hangzott el, miszerint „ki kell venni az iskolákat a mostani kezekből, mert amit ott tanítanak, hasznavehetetlen.” (NAPLÓ 50.)

            Sokkal nagyobb visszhangot keltett Pikler Gyula „A szabad tanítás tárgyai és módjai” című előadása. Pikler a szabad tanítás célját abban jelölte meg, hogy az a tanítványok boldogságát előmozdítsa, ne pedig a lenyűgözésükre törekedjen: „Nem szabad tehát azt tanítanunk, hogy kötelességük egy boldogságtól független cél szolgálatába állni. Az ilyen tanításnak legszembeszökőbb példája az, amely szerint az ember rendeltetése az lenne, hogy egy természetfölötti lénynek szolgáljon, annak gazdagítása végett magától javakat megvonjon és annak dicsőségére éljen; (…) Az emberiség rettentő gyermekkorából származó e fölfogással különben tovább nem kívánok foglalkozni, áttérek a modernebb fölfogásra. (…) Semmiképp se várjuk a társadalmi rendnek, az igazságosságnak eljövetelét a felebaráti szeretettől. Ne tanítsuk azt, hogy az ember úgy szeretheti felebarátját, mint önmagát; az lehetetlen. (…) Az összes eddigi társadalmi rendeket (…) mindig a küzdelem hozta létre és nem a felebaráti szeretet” (NAPLÓ 54-55.) Válaszában Giesswein Sándor a kihívó fél logikájának felhasználásával, és Comte-ra hivatkozva válaszolt: „Mert épp a vallásnak, mint szociológikus tüneménynek az általánossága mutatja azt, hogy a legfelsőbb lénynek való hódolat az emberi természetnek nemcsak megfelelő, hanem úgyszolván posztulátuma, kiegészítő része. (…) Így tehát nem a vallás az, ami az embert boldogtalanná teszi, hanem inkább a vallás hiánya, amely űrt hagyván az ember lelkében, legalább is valami pótlást kíván. (…) S ha valaki a felebaráti szeretet ez alapelvét mint lehetetlen abszurdumot állítja  oda, az abszurdumnak mondja az egyenlőség és testvériség ideáljait, mert ez a két szó tulajdonképpen ugyanazt mondja, mint a kereszténység második főparancsa.” (NAPLÓ 82-83.) Hasonló álláspontjának adott hangot Ember Károly és Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök is. Pikler és Ember véleménye a szabadtanítás aktorainak, a tanítóknak a képzésével kapcsolatban is eltérő volt, utóbbi a tanítóképzők államosítását elképzelhetetlennek tartotta.

            Az első szakosztály harmadik csoportjában Dr. Waldapfel János mintagimnáziumi tanár a „Falusi Közművelődési Egyesületek” szervezéséről beszélt. A nagy, felülről szervezett egyesületek működését hatástalannak tartotta, ugyanis azok a fiókszervezeteiket nem tudják eléggé életképessé tenni. Véleménye szerint a szervezést fordított irányból kell kezdeni. Kisebb, helyi közművelődési egyesületek minél nagyobb számú alapítása a cél, melyek ezt követően, megerősödve csatlakozhatnának regionális és országos szervezetekhez (folyamatos integráció). A helyi szervezetek esetében az elnöki feladatok ellátására a legalkalmasabb személynek a plébánost, körjegyzőt, illetve a tanítót jelölte meg. Hivatkozott a trencsénmegyei Peredméren jól bevált „modellre”, ahol a plébános elnökként, a körjegyző titkárként, a tanító pedig pénztárosként vett részt a munkában. Ezzel a megállapításával vonta magára a kritikák többségét. Az egyik felszólaló szerit (Farkas István) a faluban éppen ezek a személyek a haladás ellenségei, és így a velük számolni annyi volna „mint farkasra bízni a bárányokat”. (NAPLÓ 300.) Ugyanezen az állásponton volt Nyisztor György is, mikor kijelentette, hogy „nem vagyunk hívei annak, hogy a papok kezébe tegyük le a nép oktatását, mert azok az élet megvetését tanítják, sem a szolgabíróra, mert az üldözi a munkásokat, csendőrökkel vereti szét az egyletben összegyűlt, tanulni vágyó munkásokat.” (NAPLÓ 301.) Az előadó a vádakat elhárította, és jelezte, hogy az egyletek a vezetőkre is lehetnek nevelő hatással.

            A szabadtanítás személyzetével foglalkoztak a szakosztály negyedik csoportjában is, ahol  a témáról Dr. Wildner Ödön író, székesfővárosi tanácsjegyző beszélt.      A lehetőségek felvázolása mellett hangsúlyozta, hogy elsőszámú feltétel, hogy a tanító „ne akarjon térítgetni! (…) semmiféle párt- vagy felekezeti tekintetben.” Erre reagálva több fölszólaló az iskolákból a vallásoktatás eltörlését sürgette (Pelczéder Ágoston), illetve a papok „beengedését” attól tette függővé, hogy „ne akarjon a szabad iskolában misszionárius lenni.” (Dr. Gergely György) (NAPLÓ 329., 337.)

A népkönyvtárak helyzetével, illetve a könyvtárügy országos megszervezésével kapcsolatban Dr. Ferenczi Zoltán a budapesti egyetem könyvtárigazgatója tartott alapos, szakmai szempontokon nyugvó előadást. Koncepciójának alapelvei sokban hasonlítottak a néhány hónappal korábbi katolikus nagygyűlés szónokának, Wollmuth Ernőnek a nézeteire (központosítás, vándorkönyvtárak, könyvjegyzékek). (ÉVKÖNYV 242-246.) Ha a szakmai elvekben nem is, de az ideológiai háttér megrajzolásában érdekesebb számunkra Szabó Ervinnek ugyanezen szekcióban elmondott előadása a népkönyvtárak állományának összeállítási elveiről. A műveltségi különbségek áthidalásának bevallott feladata mellett sejteni vélt egy ki nem mondott szándékot is a népkönyvtárak összeállításánál: „hogy az ú. n. hazafias, erkölcsös, vallásos irodalommal nem tudásukat, hanem erkölcsüket hozzák közelebb a vagyonos osztályokéhoz, vagyis a ’lázadás’ szellemét öljék ki.” (NAPLÓ 384.) Ebből a szempontból fontos, hogy ki és miből állítja össze a népkönyvtárak állományát, ugyanis a könyvtár is „fegyver” a célok megvalósítására. A megoldás Szabó szerint csakis a kollektívmunka lehet.(NAPLÓ 391.)

A hozzászólások sorában Jócsák Kálmán molnár, földműves-szövetségi titkár kijelentette, hogy a „a klerikálisok (…) törekvése arra irányul, hogy az embereket igénytelenségben tartsák, az emberek türelmesek, önmegtagadók legyenek. És e törekvés nagyobb pusztulást idézett elő, mint a tatárjárás. Ki kell tehát küszöbölni a népkönyvtárakból minden klerikális irányzatú könyvet.” (NAPLÓ 409.) A véleménnyel ismét Prohászka szállt szembe, hangsúlyozva, hogy a vallásos-erkölcsös élet, a nemzeti szellem elsőrendű szükséglet, melyeket a népkönyvtárakban is ki kell elégíteni. Dr. Szilvek Lajos pécsegyházmegyei tanfelügyelő, tanár és volt könyvtáros viszont kijelentette, hogy „a magyar társadalom érdeke, hogy a Krisztusatgadó, atheista irodalom ne terelhesse a tömegeket az amoralizmus karjaiba. (…) a népkönyvtárak egyik céljának tekinti a hazafias és vallásos érzület kímélését, sőt ápolását.” (NAPLÓ 418-419.) A kiegyenlítő álláspontnak is volt támogatója (Dr. Gergely György), aki azt hangsúlyozta, hogy mivel az egyes irányzatok úgysem tudják meggyőzni egymást, így a legcélszerűbb, ha mindegyik létrehozza a saját célközönségének szóló, saját elvei szerint kialakított népkönyvtárat. Mindössze arra figyelmeztetett, hogy e közben a szélsőséges irányzatok elkerülésére kell törekedni, melyre a legalkalmasabb eszköz a tanácskozások, ankétok tartása. (NAPLÓ 423.)

Végül a sajtó kérdéséről röviden. A kérdésnek külön szakosztályt szeneltek, de mindössze egy előadás és a hozzászólások hangzottak el. Dr. Kenedi Géza budapesti ügyvéd a folyamatos sajtójelenlét megvalósítása érdekében javasolta egy pártállástól független, központi (budapesti), állandó sajtóiroda felállítását, mely a friss információkat közlésre készen szállítja a legkülönfélébb sajtóorgánumoknak. E mellett szükségesnek látta egy népies lap- és könyvkiadó vállalat alapítását is. (NAPLÓ 448.) Az ötletet a hozzászólók nagy része utópisztikus, lehetetlen elképzelésnek tartotta. Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond, Schwimmer Rózsa egyaránt a pártsemleges sajtó lehetetlenségét hangsúlyozták. A másik oldalon a sajtószabadság teljes garantálásában látták a megoldást, és az államtól követelték ennek megvalósítását (Cziklay Lajos, Lerner Dezső). (NAPLÓ 449-453.) A messzire kanyarodó vita lezárásaként az előadó szólalt fel: „… iparkodjék egymással a két irány (a vallásos és a szociális) megegyezni a nép objektív oktatásának lehetővé tételében, mert ez mindenkinek érdeke és föltétlenül közös feladat. Ha ez nem sikerül, a népet szétbontó erők végzetes küzdelme következik, s úgy lehet, hogy népkultúra helyett a vérontás kultuszára ébredünk.” (NAPLÓ 454.)

Konklúzió

A röviden bemutatott főbb érvek és ellenérvek, a megszólalások hangneme és eltérő fogalomrendszere is mutatja, hogy két olyan fél vitájáról volt szó a szabad tanítás pécsi kongresszusán, melyek megegyezésére kevés esély mutatkozott. Sőt, a kongresszus alkalmával vált még inkább nyilvánvalóvá, hogy a népművelés, illetve tágabban a társadalom átfogó megszervezése terén eltérő utakon járnak a résztvevők. Akkor is, ha az eszközök sok esetben hasonlóak voltak. A saját tábor megszervezése – és ennek érdekében a közművelődés intézményrendszerének felhasználása – mindkét oldalon alapvető feladatnak mutatkozott.

Hivatkozott irodalom

AGÁRDI Péter: Kultúravesztés vagy kultúraváltás? Műveltségi modellek és kultúrafelfogások az előző és a mostani századelőn. In: Agárdi Péter: Kultúravesztés vagy kultúraváltás? (Nemzeti értékek - kultúraközvetítés - művelődéspolitikák) PTE FEEK, Pécs, 2012. (http://mek.oszk.hu/10900/10981/html/index.html, Letöltés ideje: 2014.03.19.)

Az 1907. évi Szabadtanítási Kongresszus naplója. (Reprint) Dialóg Campus, Budapest–Pécs 1997. (Továbbiakban: NAPLÓ)

DR. TAR Károly: Az 1907-es pécsi Szabadtanítási Kongresszus előzménye, megtartásának okai, eredménye és visszhangja. Baranyai Művelődés, 1968. május 86-97.

FELKAI László: A pécsi kongresszus haladó gondolatainak útja 1867-1919-ig. Baranyai Művelődés, 1968. május 100-105.

Hetedik katolikus nagygyűlés évkönyve. Kiadja az Országos Katholikus Szövetség. Stephaneum, Budapest 1907. (Továbbiakban: ÉVKÖNYV)

IMRE Sándor: A Szabad Tanítás Magyar Országos Kongresszusa. Erdélyi Múzeum, 1907. 2. (24.). évf. 5. 273-285.

JÁSZI Oszkár: A pécsi kongresszus. Huszadik Század, 1907. július-december 979-980.

KÁICH Katalin: A magyarországi szabadtanítás 1907-i pécsi kongresszusa. Hungarológiai Közlemények, 1976/26-27. 65-74.

KÁICH Katalin: University Extension – Szabad Líceumok. Hungarológiai Közlemények, 1979/41. 5-105.

MARÓTI Andor: Az 1907-es pécsi szabadoktatási tanácskozás tanulságai. Baranyai Művelődés, 1989/1-2. 45-53.

NOVÁK József: A pécsi kongresszus néhány tanulsága. Baranyai Művelődés, 1968. május 106-114.

PAVLOVICS Attila: Országos szabad tanítási kongresszus Pécsett. Pécsi Szemle, 2007. nyár 46-55.

TAKÁTS József: Modern magyar politikai eszmetörténet. Osiris, Budapest 2007.

A katolikus sajtó kérdései az első világháború előtti nagygyűléseken

A 19-20. század fordulójának katolikus közélete minden évben kiemelkedő eseménynek, az erődemonstráció fontos lehetőségének tekintette az 1900-tól rendszeresen megrendezésre kerülő országos katolikus nagygyűléseket. Ezek az őszi alkalmak azonban nem csak az erőfelmutatás, hanem a számvetés pillanatai is voltak egyházi és világi katolikusoknak számára. Az 1900-ban rendezett jubileumi (első) nagygyűlés már rögzült szervezeti rendben végezte munkáját, és állandósult szervezőbizottságának köszönhetően ez a menetrend az első világháború előtti 12 nagygyűlés mindegyikén hasonló volt. Az általában három napig tartó öszzejövetel során három nyilvános gyűlést rendeztek, melyek között szakosztályi üléseken vitatták meg a szavazati joggal rendelkező résztvevők a katolikus közélet főbb problémáit és az ezekre javasolt megoldásokat. Az ülések végén formális határozati javaslatok születtek, melyeket a záró ülés alkalmával közösen hagytak jóvá. Ezek megvalósítása érdekében a nagygyűlés végrehajtó bizottsága ezt követően informális vagy hivatalos lépéseket tett.

            A sajtó ügyének aktuális kérdései szinte minden nagygyűlésen fontos helyet kaptak. A három szakosztály közül a közművelődési ügyekkel foglalkozó összejöveteleken mindig akadt a kérdésnek felkért előadója. Ezek mellett azonban a szónokok a nyilvános ülések alkalmával is gyakran érintették a katolikus sajtó fejlesztésének szükségességét, hosszan fejtegetve a sajtónak a korabeli társadalomban meghatározónak tekintett szerepét és vélemény illetve világnézet-formáló hatását.

            A naggyűlési alkalmak azonban már kezdettől fogva többet jelentettek a nyilvános és szakosztályi ülések megtartásánál. A katolikus egyesületi élet fontos eseményének tekintett rendezvény alkalmára több társadalmi szervezet időzítette éves közgyűlésének időpontját. Így az Országos Pázmány Egyesület, a Katolikus Tanítók Országos Egyesülete, a Szent László Társulat, a Szent István Társulat, a Katolikus Patronázs Egyesület, és még sokan mások. A seregszemle alkalmával ezeken az üléseken is gyakori kérdés volt a katolikus sajtó helyzete.

            Így volt ez az első nagygyűlés alkalmával is. Az 1900. augusztus 18-a délutánján tartott második nyilvános ülésén Margalits Ede egyetemi tanár tartott beszédet a témában. Az ellenfélnek tekintett liberális, racionalista és utilitarista szemléletű sajtóorgánumok minden szónoki megnyilatkozás szerint létében fenyegették a még gyenge lábakon álló magyar katolikus sajtót. De nem csak azt. Margalits kiemelte azt is, hogy a keresztény hitelvek illetve az állam keresztény eredetének tagadása is állandó törekvése ezeknek az irányzatoknak, összefüggésben az ultramontán és reakcionista jelzőkkel bélyegzett katolikus nézőpont hazafiatlanságának hangsúlyozásával. Hangsúlyozta, hogy ezekkel az egyházhoz hű embereknek kötelességük a szembeszállás, és a katolikus sajtó anyagi és szellemi támogatása. De amit még talán ennél is fontosabbnak ítélt az az volt, hogy a nemkatolikus sajtó támogatását ezzel párhuzamosan be kell szűntetni. Ezzel gyakorlatilag azok bojkottálására szólított fel. Érzékelte ugyanis azt a – szintén többször visszatérő problémát – hogy az ország jelentős számú katolikus lakosságának mindössze töredéke támogatja saját felekezetének sajtóorgánumait.

            Ebben az évben Margalits volt a katolikus tudomány, irodalom és művészet kérdéseivel foglalkozó szakosztály elnöke is. Itt hangzott el Tóth Ferencnek, a Nyitramegyei Szemle szerkesztőjének elemzése a katolikus sajtótámogatás lehetséges módozatairól. Az általa felvetett problémák a következő években rendszeresen visszatérő témái voltak a hasonló tárgyú beszédeknek és vitáknak, ezért érdemes kicsit alaposabban bemutatni beszédének tartalmát. A szónok az „aki nincs velem, az ellenem van” szentírási elv alapján felrótta a katolikus sajtót nem támogató, magukat katolikusnak valló híveknek, hogy magatartásuk végzetes következménnyl jár, hiszen mint mondta: „a vidra húsa halszagú, a fenyvesmadáré boróka-illatú”, utalva ezzel a más világnézetű termékek olvasóinak eltévedésére. Ketteler püspök állítólagos mondását idézte, mely szerint, ha szt. Pál élne, hírlapíró lenne! A szónok szerint ez a megközelítés már elavult, e helyett inkább azt kellene mondani, hogy „...ha az apostolok élnének, valamennyien sajtót alapítanának.” A sajtó támogatása tehát apostoli tevékenység, hiszen bár a falun még a szószéknek van valamilyen hatása, de a nagyvárosokban ez már nem mondható el. Ha a célközönség nem jön hozzánk, akkor nekünk kell hozzá férkőznünk – ahogy a kínai jezsuita misszionáriusok tették ezt. A munka elvégzéséhez azonban pénzre van szükség – ugyanis a példaként hozott párizsi La Croix sikerei sem valósulhattak volna meg a szükséges háttérkapacitás – drága – kialakítása nélkül. A támogatás módjaként javasolta, hogy ha valakinek telik rá, akkor fizessen elő másoknak is katolikus lapokra, ezzel is növelve a rászoktatás esélyeit. A pénzszerzés egyki fontos módjának a hirdetések feladását nevezte meg, melyekkel csak a katolikus sajtót keressék fel a hívők. Ennek szervezésére felvetette egy katolikus központi hirdetési iroda létesítését. A rászoktatás fontos eleme, hogy a lehető legtöbb nyilvános helyen kell megjelennie a lapoknak, kaszinókban, olvasókörökben, nyilvános helyeken, vasútállomásokon.

A sajtómunkások ügyére térve pozitívumként jegyezte meg, hogy művelt vidéki munkatársak sokkal nagyobb számban állnak rendelkezésükre, mint a konkurenciának – gondolva itt a katolikus papság sajtó ügyekben játszott szerepére, és potenciális tudósító tevékenységére. Mindezek a megfontolások arra a javaslatra vezették, hogy az ország központjában alakíttassék meg egy katolikus sajtóegyesület (Pázmány-Egyesület), amelyik az anyagi támogatást szervezi; 2. a püspöki székhelyeken, és nagyobb városokban alakuljanak fiók-sajtóegyesületek a főpásztor védnöksége alatt.

A következő évi (1901) nagygyűlésen is a realitásokkal való szembenézés hangulata uralta a sajtóról szóló beszédeket. Ismét Margalits volt az, aki felhívta a figyelmet arra, hogy a konkurencia sokkal erősebb pozíciókkal rendelkezik, melynek megdöntése nem egyszerű feladat. Kiemelte, hogy az 1860-as években még lett volna esély a versenyképesség kialakítására, ha az akkori nemzedék (Török, Lonkay, Kecskeméthy) időben elkezdi az egyesületi összefogást. De ez nagy fájdalmára nem történt meg, melynek okául a katolikusok közötti „régi keletű” széthúzást említette. A gyenge sajtó támogatása érdekében a politikai ellentétek (48-as – 67-es) félretételét és a katolikus eszmeiség jegyében való együttműködést tartotta szükségesnek. Kiemelte: „A kat. közvélemény egy elhanyagolt avarföld, azt a nagygyűlések által szántogatjuk.” Az elvetett mag jó, de a gyümölcsre éveket kell várni... a rossz talajban küzd, de szárba fog szökkenni...

A Szent István Társulat dísztermében tartott közművelődési szakosztály ülésén olvasták fel a nagyváradi Dr. Vuksics Gyula: A katholikus napisajtó és a színtelen lapok c. előadását. A 2 fővárosi és több vidéki napilap (Nagyvárad, Pozsony) valamint több hetilap (fehérvári, győri, pécsi, egri) léte szerinte sem adott okot az elbizakodottságra, ugyanis Poroszország – hasonló számú katolikus lakossággal – 25 napilappal, a kisebb lélekszámú Belgium pedig 20 napilappal rendelkezik, 10 ezres példányszámokkal. Nem látta kedvezőbbnek a helyzetet a hazai konkurens lapokkal való összevetésben sem. Bár tartalmi tekintetben elégedett volt, de a példányszámok és a lefedettség tekintetében nem. Ennek egyik okát ő is a politikai megosztottságban látta. Kiemelte továbbá, hogy egy új jelenséget is fel kell ismernie a katolikus újságkiadásnak.  A bulvár és krajcáros újságok, melyek a legszegényebbekhez is könnyen eljuthatnak (pl. Friss Újság, Esti Újság), új konkurenciát teremtettek, mellyel lépést kell tartania a felekezeti sajtónak is. Mint kifejtette: Nem jó a strucc-politika! Mivel sajtószabadság van, nem lehet repressziókra számítani az ilyen irányú támadásokkal szemben, és nem szabad félvállról sem venni őket. Javasolta ezért, hogy a nagygyűlés támogassa egy ilyen irányú lap indítását is.

Az 1903-as és 1904-es években kevesebb szó esett a sajtó ügyéről a nagygyűlések keretében, de ez nem jelentette, hogy a katolikus irodalom és művészet pozícióinak felmérése nem történt meg. Az 1905-ben elmaradt nagygyűlés után viszont 1906-ban újra központi téma lett a sajtó helyzete.

Ebben az évben az Országos Pázmány Egyesület gyűlése volt a kérdés tárgyalásának legfontosabb terepe. Túri Béla (az Alkotmány felelős szerkesztője) érdekes fejtegetésében az organikus-biológiai szemlélet fogalomhasználatával vázolta fel a sajtófejlődés egyetemes és hazai törvényszerűségeit. Fő kérdése az volt, hogy milyen legyen a struktúrája a sajtószervezésnek, hogy a szükségesnek vélt intenzív életre képes legyen? A biológiai természettörvényének ellesését javasolta, mert mint mondta: a biológia és a sajtó organizmusa hasonló! Abban két párhuzamos törvény dolgozik egyszerre: a fiziológiai munkamegosztásé (differenciálódás) és a fiziológiai integrációé (tökéletesebb egységbe olvadás): „amint a fejlődés legalacsonyabb fokán álló organizmus, ez a kevéssé organizált, egynemű sejthalmaz, felsőbbrendű, tökéletesebb életre képes organizmussá fejlődik, akkor az egynemű sejthalmaz részei különneműekké válnak, differenciálódnak s a differenciálódott részek különböző funkciót végeznek, de ugyanekkor egy másik processzus is megy végbe, tudniillik az, hogy a különnemüvé vált s differenciálódott részek tökéletesebb egységbe olvadnak össze. Egyszerre megy végbe a fiziológiai munkamegosztás és a fiziológiai integráció törvénye s az eredmény az lesz, hogy a különneművé vált részek tökéletesebb funkciót végeznek, vagyis amint Darwin mondja: a jobban differenciálódott struktúra több életre, intenzívebb életre képes.” A mai katolikus sajtó csak az alacsonyabb rendű állapotban van, egymás melletti sejtekből áll, melyek mind ugyanazt a munkát végzik. A különféle tematikájú cikkeket ugyanaz a 2-3 ember írja – így nem lehet magas a színvonal. Az egyes kérdések komoly munkát és feldolgozást igényelnek, mert azok közvéleményt formálnak, a jövőre gyakorolt hatásuk ezáltal jelentős. Nem puszta hírszolgálatot kell tehát fenntartani. A liberálisoknál már differenciálódtak, ott több a tudás, több az ismeret, és érdekesebbek is az írások, ott magasabb fokon állnak. Ebben kell utolérni őket, ezért mindenki a maga talentumát kamatoztatva szóljon hozzá azokhoz a témákhoz, melyekhez ért. Minden parochia egy telegramm-állomás, és mindenkinek csak évi 2-3 cikket kell írnia a siker érdekében. Beszédének ezen részéhez szorosan kapcsolódott Auer István, az „Alkotmány” segédszerkesztője, aki a  a katolikus sajtó munkásainak helyzetéről beszélt és az újságírás szakmai pályává fejlesztését sürgette, a szakszerűsödés érdekében. Krüger Aladár a vidéki katolikus sajtó fejlesztéséről szólva – némileg ezzel ellentétben – pedig kiemelte, hogy már a szemináriumokban fel kell hívni a papnövendékek figyelmét a sajtó fontosságára, legyenek összeköttetésben vele és tudósítsanak, amikor csak tudnak. Az alakuló Népszövetség legyen szerves kapcsolatban a vidék sajtójával, melynek különösen szociális gondokkal kellene foglalkoznia. Felhívta továbbá az OPE-t, hogy szervezzen országos katolikus hirlapírói nyugdíjintézetet, az állandó sajtómunkások számára. Az 1906-os év legindulatosabb, leginkább nyersnek nevezhető hozzászólása Gerely Józsefé volt, aki a sok javaslat és beszéd helyett a tetteket tartotta a legfontosabbnak. Cak így lehet ugyanis kitörni abból az ördögi körből, melyben a sajtó és a közönség egymásra mutogat a hiányosságokért (jó lap – sok előfizető; sok előfizető – jó lap).

            A tettek nem is maradtak el, az 1907-es pécsi nagygyűlésen éppen Gerely József tartott beszédet a katolikus sajtóiroda szervezésének kérdéséről és a követendő mintákról. Németországi és ausztriai tanulmányútjainak eredményeként megerősítette, hogy a katolikus sajtó ott is – miként világméretekben – a hazaiakkal hasonló gondokkal küzd, de mégis más nagyságrendben és más hatékonysággal. A szervezés fontosságára hívta fel a figyelmet és mintaként a Pius-Verein-ok és a német Volksvereinok szervezetét ajánlotta. E szerint a központi egyesület mellett helyi férfi és női csoportok felállítására van szükség a közös cél elérése érdekében. Ehhez természetesen pénzre van szükség. Javaslatának kézzelfogható eredménye lett a magyarországi szervezkedés megindulása.

A pécsi nagygyűlés „nagy ötlete” volt a Vass József által előterjesztett modell a krajcáros lapok terjesztéséről. A budapesti Új Lap 25 ezer példányban fogy el, szemben a szociáldemokraták 100-150 ezres példányszámaival. Mi tehát a teendő? A válasz: igazi népsajtó kell! Az Új Lap alkalmas erre, csak a terjesztést kell másként szervezni. Erre az ún. „székesfehérvári-modell”-t javasolta. Ez annyit jelentett, hogy helyi mellékletek alapítása után ezeket együttesen árusították a központi lappal (1 krajcár), és így a korábbi néhány százas példányszámok helyett 2-3000 példány is eladható volt. Ő javasolta azt is, hogy szüksége lenne egy saját katolikus nyomdásszakszervezet létrehozására is, ugyanis a létezők főleg a szociáldamokraták kezébe kerültek. Ennek érdekében az egyházmegyei nyomdák és tulajdonosok összefogást javasolta.

1908-ban mindössze egy rövid javaslatról tudunk a katolikus sajtó pártolásának új módjára vonatkozóan. Ez a közvetlen és személyes gyűjtést hatékonyabbnak gondolta más módszereknél, így egy pontosan kialakított metódust javasolt ezek lebonyolítására. Dr. Kmetykó Károly szerint először 8-10 oldalas röplapokat kellene szétosztani, majd a potenciális főrangú támogatókhoz a kp küldjön ki tekintélyesebb embereket azok megnyerésére, végül a plébániákra gyűjtési felhívást juttassanak el és megyénként 3-5 tagú gyűjtőbizottságok végezzék a munkát.

            Egy évvel később (1909) – Szegeden – a közművelődési szakosztály ülésén a Kat. Sajtóegyesület irodaigazgatója, Malnicser Emil számolt be az addig elért eredményekről. Kiemelte, hogy a két évvel korábbi pécsi nagygyűlésen alapított országos sajtóegyesület céljai egy részét ugyan elérte, de megerősítése közel sem mondható biztosnak (2-3 millió kr kellene). Az országos katolikus napilapok tervezett modernizálása és támogatása ugyanis csak akkor lehet sikeres, ha a „katolikus milliók közönye” aktivitásba fordítható, és továbbra is nem csak 3-4 ezer katolikus hívő támogatja folyton az új egyesületeket és intézményeket. Véleménye szerint a katolkus sajtó versenyképességének megteremtéséhez szükséges pénz előteremtésére kiváló lenne a sajtóvasárnapok intézménye (30e kr-ra számítanának), de ezek bevezetése addig csak két (Kalocsa, Rozsnyó) egyházmegyében történt meg, ezért kérte a püspöki kart, hogy a sajtóvasárnapok ügyében egységesen intézkedjen. Végül javaslatában a plébániák feladatává kívánta tenni, hogy sajtóegyesületi fiókokat alapítsanak, a templomi pénztárakból támogassák a sajtó ügyét, és a területükön járatott katolikus lapokról és adományokról nyilvántartást vezessenek. A bevételi lehetőségekre több javaslat is érkezett: 1 hold föld után 1 kr, egyesületi mulatságok bevételei, levélzáró bélyegek bevételei.

Szegeden merült föl (Pótz György) egy központi német nyelvű katolikus napilap megindítása is. Ennek jelentőségét – az ebből származó bevétel mellett – annak megakadályozásában látta az előadó, hogy a nagyszámú (2 mill.), német nyelvű katolikus – akik szerinte olvasni is jobban szeretnek (+ jómódú is) a magyar katolikusoknál – más ideológiák vonzása alá kerüljön (szociáldemokrácia, „nagynémet agitáció”). Több példával indokolta, hogy az amúgy összetató német közösségek megőrzéséhez (van hagyománya a szervezkedésnek náluk) elengedhetetlen egy német nyelvű országos orgánum indítása (Bp-en, olcsó legyen). A Népszöv. 200 ezer tagja közül 42e német. (Az országos katolikus német napilap Huber János vezetésével csak 1916-ban jött létre)

            A jubileumi seregszemle – 1910 – alkalmával még mindig téma volt a katolikus sajtóélet fellendítése és az egyes sajtóorgánumok megerősítése. Csepela Lajos plébános, a kánonjog doktora rövid beszédében elmarasztalta a katolikus kiadói tevékenységet azért, mert az a sok erőfeszítés, amit céljaik elérése érdekében tesznek, végül nem áll arányban az elért eredményekkel. Ennek legfőbb okát abban látta, hogy a kereskedő szellem és a rutin hiánya miatt rengeteg értékes szellemi termék hever olvasatlanul. Vannak ugyan jó kezdeményezések – mint az egri egyházmegyei irodalmi egyesület tevékenysége és a Szent István Társulat népiratkái – de összességében reklám és a jó üzleti érzék nélkül nem lehet messze jutni. Javasolta, hogy a Szent István Társulat segítségével a kiadók anyagaiból állítsanak össze kollekciókat, melyeket vidéki lerakatokban, megbízható terjesztőknél vagy szövetkezeteknél helyezzenek bizományba. A terjesztést ezek végezhetnék a különféle vásárok, búcsúk alkalmával és a szövetkezeti bolthálózat segítségével. A közművelődési szakosztály ülésén ismét téma volt a sajtóvasárnapok kérdése: Mayer Geyza helyettes plébános ezek kiterjesztését szerette volna elérni a látogatottabb búcsújáró helyekre. A szakosztály támogatta a kezdeményezést azzal a kiegészítéssel, hogy „a búcsújáró helyeken katholikus népies kiadványok árusíttassanak, a házonkivüli agitáció szerveztessék, a pásztorjátékok és katholikus egyesületek előadási jövedelmeiből egy hányad a katholikus sajtóegyesület javára fordíttassék.”

A sajtó terén felmerülő további feladatok előadója ez alkalommal is Malcsiner Emil volt. Gyakorlatias hangvételű előadása a katolikus sajtóegyesület támogatási stratégiáját mutatta be. Elmondta, hogy az egyesület létrehozásának elsődleges célja a magyarországi központi katolikus sajtó versenyképessé tétele volt, melyet az Új Lap reorganizálásával sikeresen el is kezdtek, és az Alkotmányéval terveznek folytatni. Ezzel a célkitűzésükkel viszont ellentétben áll az a tendencia, hogy a vidéki sajtó folyamatosan a maga segélyezését igényli. Elmondta, hogy amíg a fő cél meg nem valósul, addig a vidéki lapok kénytelenek saját stratégiákat kidolgozni. Erre is látott még további lehetőségeket. Mint mondta, „különbséget teszek: vidéki ujság és vidéki ujság között. Azokra, a melyek egyes vidéki gócpontokban jelennek meg, a hol a katholicizmusnak mintegy előőrseiként állanak, szükség van. Nincs azonban szükség arra, hogy minden kis faluban, esetleg egymás tőszomszédságában állítsunk őrtornyokat. (...) Az is megoldás, ha az egymáshoz közelfekvő helyeken, mondjuk egy egyházmegye területén már létező ujságok fuzionálnak, a több gyenge lapocska egy megizmosodott, reprezentálni tudó orgánummá lesz. De nem ez az igazi megoldás.” Az igazi megoldás – folytatta az előadó – az lenne, ha a kis olvasóközönséggel rendelkező lapok átalakulnának az Új Lap helyi mellékleteivé (ld. 1907 – Vass József). Ezek szerkesztéséhez ugyanis nem kell akkora apparátus, csak a helyi hírek regisztrálására szorítkoznak, amelyhez pedig „nem kell zsurnalisztikai rutin, nem kell közép-európai műveltség és széles látókör, untig elég egy toll és becsületes szándék (...).” Ezeknek a helyi mellékleteknek az előállítása olcsóbb, és az előfizetői díjak kombinálásával mind ezek, mind pedig az országos lap jobban eladható lehet. Erre ekkor már volt is példa: a székesfehérvári melléklap 2200, a pécsi 1800, az esztergomi 1200 példányban fogyott naponta. A nagygyűléstől mindezek után azt kérte, hogy az ismerje el a laptámogatási stratégia (központi lapok támogatása, illetve a vidéki lapok hirdetéshez juttatása az önfenntartás és a központi sajtóegyesület tehermentesítése érdekében) helyességét, és a lapok minél sikeresebb terjesztése érdekében keressék meg az ország összes plébánosát, hogy a cél eléréséhez saját hatáskörükben minden tőlük telhetőt megtegyenek. A plébániák pedig számára készüljön egy útmutató, mely a lapok terjesztésének célszerű módozatait összefoglalja.

Az utolsó két katolikus nagygyűlés – 1912-ben elmaradt a bécsi eucharisztikus kongresszus miatt – csak röviden foglalkozott a sajtó kérdéseivel. De a kapcsolódó társadalmi szervezetek megtartották közgyűléseiket – pl. A Sajtóegyesület Hölgybizottáságának díszgyűlése. 1911-ben Huszár Károly a terjesztési stratégia kérdését hozta ismét szóba, javasolva a szociáldmokraták taktikájának „lemásolását” (évente 3-5 alkalommal Népszava-vasárnap, 2-3000 új előfiz.). 1913-ban pedig a templomokban kihelyezendő állandó sajtóperselyekről született javaslat Mayer Géza plébánostól. A Szalézi Szt. Ferenc szobra előtt (hirlapirodalom védőszentje) álló persely fölé az  „Adakozzunk a katolikus sajtóra” feliratot képzelte el az előadó.

            Jellemző, hogy az időszak nagygyűlései a sajtó témájával kapcsolatban újra és újra ugyanazokat a problémákat voltak kénytelenek tárgyalni, és megoldási javaslatokat keresni rájuk. Ezek között időnként felmerült 1-1 újszerű javaslat, de sok esetben ugyanannak az ismétlésével találkozhatunk. Mihályfi Ákos az utolsó nagygyűlés megnyitó napján még mindig a katolikus sajtó szaporításának szükségességéről beszélt, valamivel tágabb keretbe helyezve mondndóját. „bár rendkívül sokat agitáltunk, beszéltünk, tettünk, áldoztunk e téren az utóbbi évtized alatt: még mindig a munka kezdetén vagyunk. (...) ha mi a katolikus sajtó kérdésével igazán alaposn akarunk foglalkozni, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a nagy nemzeti sajtót: mert annak emelkedésével vagy süllyedésével kapcsolódik a katolikus sajtó sorsa is. (...) már pedig a magyar sajtó süllyedése és elfajulása veszéllyel fenyegeti nemcsak a katolikus egyházat és vallást, hanem a magyar nemzetet és hazát is. (...) tehát nemzeti érdek követeli a magyar nemzeti sajtó reformját.” A cél – állapította meg –, hogy e reform folyamán vissza kell foglalni a keresztény elemnek az őt megillető helyet. Ebben nagy szerep jut az újságírók nevelésének (kavlifikációjának), az újságíró-egyesületek szelekciós szerepének (OPE), a sajtótörvény revíziójának és a nép körében végzett sajtóapostolkodásnak egyaránt.

Az első vidéki nagygyűlés rendezésének háttere - 1907 - Pécs

Az Országos Katolikus Szövetség 1906. évi közgyűlésén határozati javaslatot fogadott el arról, hogy a katolikus nagygyűléseket nem csak a fővárosban rendezi, hanem a vidéki nagyobb városokat is fölkeresi, az esemény decentralizálásának szándékával. Az első helyszín kiválasztását több tényező befolyásolta. Már az előző (1906. évi hatodik) nagygyűlés lakomáján kézhez vehették a pécsi polgármester táviratát, melyben a nagygyűlést pécsre hívta meg a szervezés előtt álló országos kiállítás nevében.[1] A megrendezett pécsi gyűlés kiadott anyaga szerint az előző évben már ide tervezték a nagygyűlést, de a püspöki szék üresedése miatt ez végül nem valósult meg.[2] Az új püspök viszont azonnal felkarolta az ügyet.[3]

A századfordulót követően több területen mutatkozott igény arra, hogy az ország erősen érvényesülő főváros-központúságát a vidéki városok fejlesztésével és helyzetbe hozásával enyhítsék. A decentralizálás eszméjének tervszerű érvényesülésére kiváló példa a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 103800/1906. (nov. 26.) sz. rendelete. A nemzeti közműveltség vidéki gócpontjainak kialakítása érdekében megalkotott jogszabály a cél[4] megvalósítását elsődlegesen a helyi iskolák és tanári karok bevonásával kívánta elérni. Ezért a rendelet szövegét eljuttaták a tankerületi (királyi) főigazgatók és a felső kereskedelmi iskolai főigazgatók mellett a felekezeti iskolafenntartókhoz is – többek között a katolikus püspökökhöz –, kérve az együttműködésüket az ügyben: „Ebben az actióban erősen számítok Nagyságod támogatására. Indítson Nagyságod a maga hatáskörében – hivatalos és személyes tekintélyét egyként latba vetve – lelkes mozgalmat.”[5] Az egyik címzett, Zichy Gyula pécsi püspök a rendeletben foglaltakat körlevélben juttatta el egyházmegyéje iskoláiba és plébániáira.[6] Bár megjegyezte, hogy a miniszter által hivatkozott középiskolák – melyekre az egész koncepció nagy súlyt helyezett – nem tartoznak a fennhatósága alá, mégis fontosnak tartotta a szándék ismertetését. A szöveg egyszerű továbbközlése helyett egy lépéssel tovább is ment a főpásztor, mikor kifejtette, hogy „ilyen irányú munkálkodásra bőven nyílik alkalom kisebb városokban, sőt a falvakban is, a katolikus egyesületekben. (...) nemcsak az általános közművelődésnek tehetnek szolgálatot, hanem a katholikus gondolkozás, a katholikus érzület és öntudat fokozását és megerősödését is hathatósan előmozdíthatják. (...) Bizton reménylem, hogy tiszt. papságom éber figyelemmel kiséri a közmüveltség terjesztésére irányuló törekvéseket és saját hatáskörében oda fog törekedni, hogy e tekintetben is a ’jó pásztor’ kötelmeit hiven teljesitse.”[7]

Mint az a fentiekből is látható, Zichy Gyula püspök kifejezetten fontosnak tartotta a katolikus önszerveződés támogatását. Erre már a kortársak is felfigyeltek. A Magyarországi Katolikus Egyesületek Országos Szövetségének 1905-ös közgyűlésén az éves jelentés elemezte a szervezet működési nehézségeit. A legfőbb problémát abban látták, hogy sok esetben nem kaptak egyházmegyei támogatást. Bár 1904 folyamán az ország minden esperesi kerületét felszólították, hogy jelöljenek ki mindenhol egy-egy alkalmas személyt a szövetség képviseletére, és több mint kétszáz esperesi kerület ezt meg is tette, mégsem volt kellő eredménye a munkának. Rengeteg helyi „tevékeny apostol” született így, kiknek nevéhez egész vidékek megelevenedése volt kapcsolható, de a várt hatás mégis elmaradt. Ami pedig ehhez hiányzott, az a püspöki jóváhagyó és támogató tekintély, a meghatalmazás súlya: „(...) ott, hol ez már megtörtént, például a kassai, székesfehérvári és részben a pécsi egyházmegyékben (...) a kerületi képviselők száma teljes. Több ülést tartanak évenként, még pedig főpásztoruk elnöksége mellett. Megyei szervezettel és rendszabálylyal bírnak. A legégetőbb kérdéseket letárgyalják, a kölcsönös jelentéseket megteszik. Az egyes képviselők otthon saját kerületi üléseiken a társadalmi mozgalmak és a megyei szervezet határozatainak előadói, melyek fölött vitát kezdeni kötelesek és a megállapodások úgy foglalnak helyet a kerület hivatalos jegyzőkönyvében, mint más legfontosabb egyházi ügyek. A jegyzőkönyv az egyházmegyei főhatósághoz jut, melyből a főpásztor papjainak társadalmi tevékenységéről, ebben követett irányáról tudomást szerez. A hol ezen megyei szervezettség már fönnáll, a képviselők határozott, az egyházmegyei körlevélben is nyilvánosságra hozott püspöki megbízást nyertek teendőik végzésére, a kerület társadalmi mozgalmainak intézésére.”[8] Rögtön ezután a jelentés kiemeli a pécsi püspöknek a szövetséggel szembeni pozitív, példaértékű hozzáállását: „... trónralépésekor az Országos Szövetség megyei képviselőit, a hivatalos tisztelgéseken és formaságkon kívül fogadta, mint ’belső, meghitt’ munkatársait és kijelentette, hogy papjaitól a szövetség keretében való társadalmi munkát nemcsak reméli, de határozottan várja is.”[9]

A fentiek értelmében a pécsi püspök körlevélben tette közzé az országos szövetség pécsegyházmegyei képviseletének szabályzatát, ügyrendjét[10] és megválasztott espereskerületi képviselőinek neveit.[11] Zichynek az egyház társadalmi szerepéről és a papság funkcióiról vallott nézeteit jól jellemzi e körlevél néhány mondata: „A lelkipásztor, kinek müködése a templom és a plébánia irodán tul nem terjed, ma már nem tölti be igazán hivatását (...) Ha azonban társadalmi akcziót kezd (...) akkor [a hívek – CS.N.] megmenthetők még az Egyháznak és a Hazának egyaránt!”[12]

Az egyházmegye esperesi kerületenként megválasztott szövetségi képviselői megyei szervezetben egyesültek.[13] A szervezeti szabályzat értelmében a pap képviselők hivatása „az Országos Szövetség céljait képező kath. restauratio ügyét saját kerületükben minden előzetes külön megbízás nélkül képviselni hivatalából kifolyólag; a hitbuzgalmi, egyleti, szövetkezeti, szervezeti és minden más keresztény társadalmi mozgalmak élére állni, amennyiben a helyi plébános igényli, vagy legalább nem ellenzi.”[14] Mivel a kerületi képviselő a népszövetségnek is kerületi vezetője volt, a megyei szervezet az egész egyházmegye népszövetségi mozgalmát kezében tarthatta. A képviselő az egyes községeket – a társadalmi mozgalmak megindítása, vezetése és a helyi lelkipásztornak ez irányú segítség nyújtása érdekében – személyesen is felkereshette. A megyei szervezet működéséről a képviselők a koronákon beszámolókat tartottak. A nyomdai- és ügykezelési költségeire a kerületi papság fejenként 1 korona hozzájárulást fizetett, az egyéb költségeket viszont az esperesi képviselők maguk viselték.[15]

Az egyházmegyei képviselet 1906. szeptember 11-i gyűlésén Frey János titkár bejelentette, hogy az Országos Szövetség „mint befejezett tényt közölte titkárhoz intézett levelében, hogy a jövő évi (1907) kath. nagygyűlés Pécsett fog megtartatni.”[16] A gyűlésen résztvevők nehezményezték, hogy a szervezés későn kezdődött és még az előadók nevei sincsenek meg, és kimondták, hogy a nagygyűlés minél szélesebb körű propagálása elsődleges feladat. Szükségesnek találták továbbá, hogy két külön központi szervező bizottságot alakítsanak. Az egyik a szellemi előkészítésért, a másik a technikaiért felelt, a szervezőbizottságnak a megyei képviselet pedig hivatalból tagja volt.

A püspök az egyházmegyéjében folyó szervezkedés támogatásával párhuzamosan személyesen is kapcsolatban volt az Országos Szövetség központjával. Mivel a szövetség elnöke Zichy János volt, a pécsi püspök bátyja, erre a kapcolatra lehetett számítani a nagygyűlés Pécsre hozatala érdekében. Ezen túl Zichy püspöknek az oktatásügy terén elért eredményeit is megalapozhatta a nem sokkal később miniszteri széket is betöltő rokon.[17]

Szentiványi Károly, az országos szövetség igazgatója 1906. július 20-án értesítette Zichy püspököt, hogy a következő évi nagygyűlés programterve a napokban megy a püspöki kar elé jóváhagyásra, és ezután a szervezés elkezdődhet. Jelezte, hogy célszerű lenne már ezt megelőzően egy helyi személy kijelölése, aki kapcsolatba léphet a szintén 1907-re tervezett pécsi kiállítás szervezőivel, az esetleges ütközések elkerülése érdekében. A gyűlés időpontjának megállapítását a helyi viszonyokra bízta, mindössze annyit írt meg, hogy a központi szervezet egy őszi időpont felé szívesebben hajlik.[18]

Zichynek már e levélváltást megelőzően voltak értesülései arról, hogy a püspöki kar támogatni fogja a pécsi rendezést. Wurster József c. apát kanonokot, a papnevelde igazgatóját 1907. január 27-én Rómából úgy tájékoztatta, hogy „Bizalmas úton arról értesültem, hogy a nagymélt. és főtisztelendő magyar püspöki kar egyhangulag kegyesen méltoztatott fogadni azon tervet, hogy az orsz. kath. nagygyűlés a f. évben Pécsett tartassék.”[19] Ennek ismeretében – és az országos szövetséggel egyeztetve – elhatározta, hogy a helyi szervezési feladatok elvégzésére két bizottságot alakít. Az egyik (központi, vagy 100-as) bizottság Pécsett, a másik vidéken készíti majd elő a rendezvényt. Az előbbi elnökének Wurstert kérte fel. Mivel a vidéki szervezés a katolikus egyesületek országos szövetségének pécsegyházmegyei képviseletére hárult, így a másik bizottság vezetését – társelnöki pozícióban – Streicher József[20] paksi plébánosra, a megyei szervezet elnökére bízta.[21]

A püspöki kar 1907. április 18-i ülésén foglalkozott röviden a pécsi nagygyűlés kérdésével, és mindössze annyit jegyzett meg, hogy „Zichy János grófnak, a kath. egyesületek országos szövetsége elnökének a kath. nagygyűlések decentralizációjára s annak ez idén Pécsett való megtartására vonatkozó előterjesztését valamint Zichy Gyula gróf, pécsi püspöknek e gyűlésre való meghívását a tanácskozmány köszönettel tudomásul veszi.”[22]

Ezt követően megtörtént az időpont kijelölése (1907. augusztus 25-27.) és a védnöki felkérések kiküldése. Zichy János természetesen hivatalosan is felkérte testvérét, és a többi püspököt e szerep betöltésére. Levelében a nagygyűlés célját a hit megvallásában és a társadalmi haladás helyes irányairól való tanácskozásban jelölte meg. Ennek aktualitását indokolva, az esemény jelentőségét tágabb, világegyházi és nemzeti dimenzióba helyezte: „A társadalmat felforgató törekvések hullámai egyre magasabban csapkodnak és a keresztnek velük vívott tusája a krízis hevességével folyik, hogy egyik félnek katasztrófáját előkészítse. Nemzetek legujabb esetei a történelem örök lapjára vésték föl az igazságot, hogy az Egyház lelke halhatatlan, de a testét, melyet katholikus nemzetek és egyének alkotnak, borzasztóan megcsonkíthatják. A mi nemzetünk a katholikus társadalom ezeréves tagja, már nem sértetlen, sőt sebein a bomlás üszkei félreismerhetetlenek. Fönn a közönyösség érthetetlen kábultsága, alább a testben a roszindulatok láza emészti a nemzet erkölcsi és anyagi erejét. Ha a beteg test életerejét visszaadni akarjuk, fönn és lenn az egész társadalomba az isteni igazság világító és gyógyító áramát kell visszavezetnünk.”[23] A pécsi püspök természetesen elfogadta a védnöki felkérést, és elismerése mellett 1000 korona támogatást is kiutalt az előkészítés költségeinek fedezésére.[24]

A pécsi helyszín kiválasztásában a fent leírtakon kívül az egyházmegye történelmi hagyományai is szerepet játszhattak. A nagygyűlés megnyitó beszédeiben többször hangzott el Szent Mór örökségére való utalás, és a város kulturális hagyományainak kiemelése. Nendtvich Andor polgármester örömmel üdvözölte a nagygyűlés közönségét „ebben a városban, a melynek multja elválaszthatatlanul van összeforrva a magyar kereszténység megalapításával és diadalrajutásával; a melynek minden rögéhez a magyar keresztény kultura oly sok fényes emléke füződik. Azok a dicső emlékek, a melyek a szent István alapitotta ősi egyházmegyét, bold. Mór püspök s annyi jeles utódjának fényes alakjait, Nagy Lajos királyunk itt állott első egyetemét, büszkeségünket képező 900 éves székesegyházunkat körüllengik, valóban méltó keretül szolgálnak a most egybegyült országos katolikus nagygyűlés nemes czélú tanácskozásaira.”[25] Ily módon a kereszténység meghonosításában jelentős szerepet játszó település az új alapítás, a katolikus vallásosság megújításának tervezett folyamatában szimbolikus jelentőséget kapott. A polgármester – utalva a városban éppen zajló ipari és mezőgazdasági kiállításra – hangsúlyozta, hogy a város a gazdasági előrehaladás nagy ünnepét üli éppen, de ez az anyagi haladás csak akkor lehet egészséges, ha az szilárd erkölcsi bázison, és a vallásos hit alapjain nyugszik. Ezek erősítését várta a nagygyűléstől is.

A megnyitó beszédekben emlegetett kulturális szerep hangsúlyozását szolgálta Komócsy István papneveldei aligazgatónak a Pécsi Napló hasábjain megjelent cikke is. Beszámolója szerint az egyházmegye komoly, számszerűsíthető infrastruktúrával rendelkezett a társadalmi munka terén, mely alkalmassá tette rendezési helyszínnek: „302 pap, 168 plébánia, 37 féle kat. jellegű társulat, egyesület, szövetkezet: 536 önálló szervezete van – 71 katolikus kör, 11 legényegylet, 2 munkásegylet, 12 ifjúsági egylet, 9 fogyasztási szövetkezet, 2 kölcsönmagtár, 3 tejszövetkezet, 1 óvodát fenntartó egyesület. Kilenc szerzetházban: 58 szerzetes, 19 nőzárda, 218 zárdanő – közép és felsőoktatás, betegápolás, árvaház (...) 20 tankerület, 600 kat. tanító”[26] A múlt örökségei és a jelen eredményei tehát egyaránt fontos, a katolikusság egészét mozgósítani képes helyszínné emelték a várost.

---

[1] Hetedik Katholikus Nagygyűlés Évkönyve. Kiadja az Országos Katholikus Szövetség. Budapest 1907. Szövetségi Értesítő 1907 (I.) 5-10. 129. (Továbbakban: Jegyzőkönyv); A korszakban Pécs legnagyobb rendezvénye az 1907. május 15. és október 15. között tartott Pécsi Országos Ipari és Mezőgazdasági Kiállítás és Vásár volt, melynek nyitvatartása alatt közel egymillió látogatója volt. Erről lásd Radnóti Ilona: Az 1907. évi Országos Kiállítás és Vásár. Pécsi Szemle 2007. ősz 13-33.

[2] A Hetyey Sámuel 1903. szeptemebr 1-i halálát követően a pécsi püspöki szék Zichy Gyula 1905. évi kinevezése között nem volt betöltve. (Tengely Adrienn – Kovács Zoltán: A milleniumtól a szerb megszállás végéig. In: A Pécsi Egyházmegye ezer éve. Sümegi József szerk. Pécs 2008. 169.)

[3] Szentiványi Károly levele Zichy Gyulához, Budapest 1906. június 20. (PPL 2871/1906)

[4] A cél az egységes magyar nemzeti állam szilárd alapjainak lerakása volt, ennek eléréséhez pedig a nemzeti közműveltség színvonalának emelését látta szükségesnek a miniszter. A meglévő intézményrendszerre (iskolák, könyvtárak, múzeumok, stb.) támaszkodva, azok felfejlesztésével kívánta mindezt megvalósítani. Ahogyan a rendeletben fogalmazott: „Felfogásom szerint vidéki városokban a tanároknak sok tekintetben kezdeményező szerepet kell játszaniok, s mindenesetre élénk tevékenységet kifejteniök a város szellemi életében.” Ehhez azt kívánta, hogy a szűken vett tanítási tevékenység mellett a tanárok iskolán kívüli művelődési tevékenységet is kifejtsenek (pl. felolvasó estek szervezése), és az iskolában meglévő, de kihasználatlan termeket és gyűjteményeket használják fel az iskolából már kikerültek tudásának, műveltségének emelésére. [103800/1906. (nov. 26.) VKM. sz. rendelet]

[5] Rajtuk kívül a minisztérium tájékoztatta a főispánokat, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsát, a középiskolai és a kereskedelmi szakiskolai tanárok országos egyesületeit is. Püspöki Körlevél (Pécsi Egyházmegye) (Továbbiakban: Litterae Circulares – LC): 213/1907 LC.

[6] 213/1907 LC.

[7] Uo.

[8] A Magyarországi Katolikus Egyesületek Országos Szövetségének Évkönyve. 1905. Budapest 1906. 5.

[9] Évkönyv 1905. 6.

[10] Püspöki jóváhagyás: Pécsi Püspöki Levéltár (Továbbiakban: PPL) PPL 1533/1906. és PPL 2402/1906. (júl. 31.)

[11] 2583/1906. LC, elnök: Streicher József paksi plébános, titkár: Frey János dr. németmároki plébános.

[12] 2583/1906. LC

[13] Az egyházmegyei képviselet 1906. március 13-i (pécsi) szervező gyűlésén elhatározták, hogy Pécs városának külön képviselőt választanak, aki Virág Ferenc, a pécsi szeminárium spirituálisa lett. Szintén itt folyt vita a népszövetségi mozgalom terjesztésének módszereiról. A cél az volt, hogy lehetőleg minden pap legyen tagja a mozgalomnak és minden plébánián alakuljon népszövetség. Ennek érdekében a központ több nyelven is megjelentette a „Felhívás a Kath. Népszövetség szervezésére” c. kiadványát. PPL 1533/1906.

[14] A Magyarországi Katholikus Egyesületek Országos Szövetsége Pécsegyházmegyei Képviseletének Szervezeti Szabályzata és Ügyrendje. Mohács 1906. 3.

[15] Uo. 6-13. pont

[16] PPL 2981/1906.

[17] Zichy János (1868-1944) ezt követően kétszer volt a vallás- és közoktatási tárca birtokosa: 1910. március 1. és 1913. február 26 között, illetve 1918. május 8. és október 31. között. Ld. Bölöny József: Magyarország kormányai 1848-1975. A Magyar Országos Levéltár Kiadványai IV. Levéltártan és történeti forrástudományok 2. Budapest 1978. 302.

[18] Szentiványi Károly levele Zichy Gyula püspökhöz, 1906. július 20. (PPL 2527/1906.) – A kívánt előkészítéssel és közvetítéssel a püspök Dr. Igaz Béla tb. kanonokot, a püspöki iroda igazgatóját bízta meg.

[19] Zichy Gyula levele Rómából Wurster József kanonokhoz, 1907. január 27. (PPL 348/1907)

[20] Streicher József 1850-ben született, 1887-től németbólyi, 1898-tól paksi plébános volt. Schematismus Cleri Dioecesis Quinque-ecclesiensis ad annum a Christo nato MCMVIII. Typis Wesely et Horváth, Quinque-ecclesiensis 1908. 191.

[21] A pécsi központi bizottság tagjának felkértek: Wajdits Gyula és Dr. Szilvek Lajos kanonokok, Virág Ferenc lelkiigazgató, Dr. Sipos István teológiai tanár, Komócsy István papneveldei aligazgató, Dr. Kelemen Mihály ny. honvéd főtörzsorvos, Szuly János ügyvéd, Dr. Angyal Pál jogtanár és Keresztény János gyógyszerész, Bitter Illés főgimnáziumi tanár, Romnisz Ferenc tb. kanonok, esperes. A vidéki bizottság tagjait a katolikus egyesüertek országos szövetségének pécsegyházmegyei képviselete alkotta, a névsorral Dr. Frey János németmároki plébános (titkár) szolgált. (PPL 348/1907)

[22] PKK Jgyk. 1907. április 18.

[23] Zichy János levele Zichy Gyulához, Budapest 1907. július 10. (PPL 2648/1907)

[24] Zichy Gyula levele Zichy Jánoshoz, Karlsbad 1907. július 30. (PPL 2648/1907)

[25] Jegyzőkönyv 135.

[26] Pécsi Napló, 1907. augusztus 25. (XVI.) 194. 4-5.