A katolikus egyetem kérdése és az első világháború előtti magyar katolikus nagygyűlések I.

A 18-19. század folyamán a nagyobb európai egyetemek jelentős átalakuláson estek át, középkori jellemzőik átalakultak, és különböző mértékben ugyan, de a nemzetállamok befolyása alá kerültek. A katolikus egyház, amely kezdettől szorosan összefonódott az európai tudományossággal és a felsőoktatási intézmények fenntartásával, ebből a szempontból is új helyzetben találta magát. A katolikus többségű államokban az államegyházi keretek kialakulása miatt szűkült le a mozgástér, később viszont éppen ennek lazulása okozott nehézségeket, a kiszélesedő verseny keretei között kellett boldogulni. Azokban az országokban, ahol a katolikusok kisebbséget alkottak, a helyzetet már a kezdetektől a verseny, illetve az elkülönülés (saját normakommunikációs hálózat kiépítése) határozták meg.

XIII. Leó pápa a tudományok szerepéről

A 19. század második felében a szentszéki megnyilatkozások érintették az egyháznak a magasabb szintű oktatásban és a tudomány területén betöltött szerepét, és igyekeztek orientálni az egyes országok katolikusait a megfelelő viszonyulási pontok megtalálásában és a konkrét teendők területén. XIII. Leó pápa Aeterni Patris (1879. augusztus 4.) kezdetű, Aquinói Szt. Tamás bölcseletét felújító körlevelében felhívta a figyelmet arra, hogy korának téves nézetei a bölcseleti iskolákból szivárogtak át a társadalom minden rétegébe, ezért a filozófiai iskolák társadalomalakító hatása nem hagyható figyelmen kívül. Pozitív irányból közelítve a kérdést, azt is kifejtette, hogy a bölcselet másrészt utat nyit az igaz hitre, a szívet előkészíti a kinyilatkoztatás befogadására. Éppen ezért a bölcselet feladata az apológia, a hitigazságok védelme is, ez jelenti a hit bástyáját és a vallás erődítményét. A cél tehát, hogy az ész által felhozott vallásellenes érvrendszerrel szemben olyan érveket kell felállítani, melyek a hit megerősítését szolgálják. Az ész fegyvere ellen az ész fegyverét kell használni, mely hatástalanítja annak érveit. Az apológia legjobb eszközének a pápa a skolasztika felújítását tartotta, mely kellően rendszeres és módszeres keresztény bölcseleti iskola volt. Elsősorban Aquinói Szent Tamás filozófiájának tanulmányozását, az ész és hit összeegyeztetésének tamási útját ajánlotta (neotomizmus).[1] Korának bölcselet tévútjaival szemben fel kívánta fegyverezni a következő generációt, mikor azt írta, hogy „a tudomány egészséges és erős táplálékával kell az egész ifjúságot, s különösen azt, mely az egyházi pályára lép, nevelni, hogy erőben bővelkedve s kellőképp fölfegyverkezve, jó korán hozzá szokjék a vallás bátor és bölcs védelméhez.”[2] XIII. Leó pápa úgy látta, hogy a bölcseleti tudományok reformja nem halasztható tovább, ugyanis a többi tudományterület (és a művészetek) is új erőt meríthetnek ebből, elsősorban a természettudósok, akik szintén nem nélkülözhetik a bölcseleti képzést.[3]

1880. március 7-én, Szent Tamás ünnepén a világ minden részéről számtalan tudós jelent meg Rómában, egyetértésüket demonstrálva a pápa előző évi körlevelében kifejtett gondolatokkal. A szentatya hozzájuk intézett beszédében (Pergratus Nobis) azt üzente a világ katolikus tudósainak, hogy az „értelmi műveltséget bensőséges vallásossággal párosítani s a tudományokat művelni”[4] az elsődleges kötelességük és felelősségük. Mint mondta, „karoljátok fel nagy buzgón a természetvizsgálatot, amely téren korunk elmés találmányai s azok áldásos hasznosítása méltán kivívják magoknak az egykorúak bámulatát s az utódok elismerő magasztalását.”[5] (97.)

Rómában Szent Tamást még ugyanebben az évben (Cum hoc sit, 1880. augusztus 4.) a tudományok, líceumok, akadémiák és iskolák védőszentjévé nyilvánították és előkészítették összes műveinek kiadását. Tették mindezt abban a reményben, hogy „hogy e nagy és szent férfiú pártfogása jelentékenyen elő fogja segíteni az egész társadalom javára a bölcseleti és theológiai tanulmányok reformját. Az igaz, való tudományból származik a magán- és közélet szolidsága: a szolid élettel pedig együtt jár a közjó, a rend és a béke.”[6] Megkezdte működését a Szent Tamás Akadémia is, mely felolvasások és vitasorozatok rendezésével kívánta szolgálni a kifejtett célokat.

XIII. Leó a tudomány és a vallás (illetve az egyház) pozitív viszonyának elsősorban az ifjúság nevelése és a katolikus értelmiség következő generációinak jövője szempontjából tulajdonított jelentőséget. 1883 augusztusában levelet írt de Luca, Pitra és Hergenhorther bíborosokhoz, melyben a történettudomány jelentőségét fejtegette  (Saepenumero considerantes).  A pártérdekeknek és a szenvedélyeknek szolgáló történetírás káros hatásáról írva megállapította, hogy az nem az élet mestere és az igazság szövete lesz: „A történelem u.i. nagy vonzerőt gyakorol az ifjúság izgékony s könnyen hevülő kedélyére. (…) ha már ifjú korában szívja magába a mérget, alig fog találni orvosságra. Nincs is alapos remény arra, hogy az ilyenek idővel észre térjenek s elfelejtsék azt, amit tanultak.”[7] Mivel alaposan csak kevesen tanulmányozzák a történelmet, ezért nagyon fontos, „hogy minél előbb segítsünk az égető szükségen s megakadályozzuk, hogy az oly szép tudomány, milyen a történelem, a köz- és magánérdekek mételyévé váljék. Írjanak derék, számottevő tudósok történeti műveket, melyek föltüntessék, mi az igaz, mi nem – s rágalomnak bizonyítsák és eloszlassák a pápák ellen emelt gyalázatos vádakat. Az ellenfelek sovány s készakarva átsurranó előadását silányítsa tönkre a tények gondos és oknyomozó földerítése, értelmes, körültekintő ítélet szállítsa le értékükre a vakmerő állításokat, s tapintatos megkülönböztetés derítse fel a könnyelmű ráfogásokat. Arra kell iparkodni, hogy magukból az okiratokból derítsék föl mindazt, ami költés és ráfogás; lebegjen szemük előtt a történetírás főszabálya, hogy semmi valótlant ne mondjanak és semmit igazt el ne hallgassanak: kerüljük a részrehajlás és a készakaratos elhallgatás látszatát. Szükséges azonkívül, hogy tankönyveket is írjanak iskolai használatra, melyek az ifjúság kára s az igazság rovása nélkül szolgálják a történettudományt. E célból már elrendeltük, hogy okirattáraink tárva-nyitva álljanak a hit és a tudomány szolgálatára s most ismét elrendeljük, hogy a vatikáni könyvtár a történetbúvárok rendelkezésére álljon. Adná az ég, hogy minél többen lelkesülnének munkára ösztönözve az igazság földerítésének vágyától s bár vonnának le kutatásaikból emlékezetre méltó tanúságokat.”[8]

A tudományok szakszerű művelésének fontos eleme az azt művelők között kialakult személyes-tudományos kapcsolati háló kialakítása. Ennek létrehozását célozták a katolikus tudósok találkozói és eszmecseréi. Fontos színtere volt ennek az 1888-tól időszakonként megrendezett katolikusok nemzetközi tudományos kongresszusa.[9] Az első találkozó előkészítésekor XIII. Leó a Quod secundo Rothomagensi kezdetű levelében (1887. május 20.) annak a reményének adott hangot, hogy az a tudományt előmozdítja majd, és a hitnek is oltalommal szolgálhat. Egy ilyen találkozónak a legfőbb célja az eszmecsere, az együttműködés, hogy a résztvevők elsősorban a természettudományos és történettudományi kutatásaikat az egyház javára és a keresztény bölcselet emelésére fordítsák. Figyelmeztetett arra is, hogy a kongresszusi résztvevők nélkülözik az egyházi tekintélyt, ezért úgy szóljanak hozzá a tudományos kérdésekhez, hogy ne próbáljanak teológust játszani, maradjanak a tudományágak határai között.[10]

A másik fórum, ahol a tudomány legújabb eredményei lecsapódtak, az egyes országok egyetemei és főiskolái voltak. Az, hogy ezek miként működnek, milyen mértékben sikerül érvényesíteni a fenntartó által elvárt értékrendet és tudományos színvonalat, nem volt mellékes körülmény akkor, amikor az állam ezen a téren is folyamatos expanzióban volt. Európában többféle variációja alakult ki az állam és az egyház a felsőoktatás területén való együttműködésének. Az államivá váló volt katolikus német és az osztrák-magyar egyetemeken legtöbb esetben megmaradtak a katolikus teológia külön karai. A francia forradalom után Trier, Mainz, Köln, Strasbourg egyetemei megszűntek, Bajorországban a jezsuita rend felszámolása miatt bezárt az ingolstadti egyetem is, melyet az állam indított újra Münchenben. A nyugati német területeken 1815-ben nem volt katolikus egyetem. Svájcban a baseli egyetem protestáns lett, és új katolikus egyetem felállításában csak azután kezdtek gondolkodni, miután állami segítséggel az ókatolikusok alapítottak egyet. Nagy Frigyes Poroszországban a feloszlatott sziléziai rendek vagyonából egyetemet alapított Breslau-ban, melyen két hittudományi kart is létesítettek, egy katolikust és egy protestánst. Ugyanennek a modellnek az adaptálása történt meg később a bonni egyetem esetében, és ezt az utat követte a würzburgi és a Hessen-Darmstadt-i egytem is.[11] A tübingeni protestáns egyetem keretei között kialakítottak egy államilag fenntartott katolikus teológiai kart. A bécsi egyetemen, mely az osztrák-magyar állam németajkú területeinek legfontosabb felsőoktatási intézménye volt, 1873-ig a rektor és a dékánok katolikus vallásúak kellett legyenek, és a protestánsok minden próbálkozásuk ellenére sem tudtak hittudományi kart alapítani az első világháború előtti időszakban. Innsbruckban az egyetemet az állam irányította a különféle rendi alapítványok pénzéből, II. József idején ez a befolyás tovább erősödött. Itt 1826-tól működött egy hittudományi kar, de a konzervatív kormányzat az 1880-as években arra törekedett, hogy az egész egyetem katolikusabbá váljon. Az Osztrák-Magyar Monarchia nem németajkú területein a papképzés jellemzően a szemináriumokban folyat, de az egyetemeken megmaradtak az állami katolikus teológiai karok. Így alakult Prágában, Krakkóban, Lembergben, Budapesten és Zágrábban is.[12] Ezek esetében azonban a bécsi felsőfokú papképzés jelentősen elszívta a hallgatói állományt. Olaszország létrehozása után a bolognai, nápolyi és paduai egyetemek is elvesztek, ezért az elit papképzés terepe a Collegium Romanum lett.[13]

A viszonyok tehát sokfélék voltak, és a legtöbb esetben kompromisszumokkal kellett együtt élni. A katolikus elitképzés (akár egyházi, akár világi területekről volt szó) pozícióinak megőrzéséhez a legcélszerűbbnek több szempontból is új, felekezeti egyetemek alapítása tűnt célravezetőnek.

Katolikus egyetemalapítások – nemzetközi minták és modellek

A francia forradalom előtt Európában a szerzetesrendeknek sokkal nagyobb befolyása volt az egyetemekre, mint azt követően. Elsősorban a jezsuiták voltak azok, akik a teológiai, de sok esetben a többi kar professzorait is adták. Ezt követően az államok egyre nagyobb befolyásra tettek szert az egyetemi szférában is, ezáltal szűkítve a lehetőségeit a felekezeti és egyéb fenntartóknak.[14]Az egyházak kezdtek kiszorulni az egyetemi szférából, és a szekularizáció, a racionalista filozófia különféle elgondolásai következtében teret nyert az az elképzelés, hogy az egyháziak nem lehetnek objektívek a tudományok területén.[15] Az egyházi törekvések azonban – mint azt az előbb XIII. Leó pápa megnyilatkozásai kapcsán is láthattuk – nem mondtak le arról, hogy a tudományok terén és a felsőoktatásban is érvényesítsék saját világnézetüket és hitigazságaikat. Ez azt jelentette, hogy a papképzést szolgáló szemináriumok (főiskolák) mellett több helyen voltak kísérletek új, többkarú katolikus egyetem alapítására, mely a világi tudományok központja is kívánt lenni. Manning bíboros Kensington-ban (London) igyekezett meggyökereztetni katolikus egyetemet, de kísérlete nem járt sikerrel, és Newman 1852-es írországi kísérlete is csak a huszadik században érett be. Voltak azonban olyan esetek, melyek már a 19. század második felében sikereket értek el. Mivel ezek az új intézmények más-más társadalmi és jogi környezetben alakultak  és működtek, így többféle modelljük alakult ki.

Európa legsikeresebb katolikus egyeteme a leuveni (Belgium) volt, mely 1835-ös újjáalakítása után tisztán katolikus fenntartású lett, mentes minden állami részesedéstől. XVI. Gergely pápa jóváhagyását követően az egyetem teljesen a belga püspöki kar irányítása alá került. Az alapításhoz illetve a fenntartáshoz a belga papság és a katolikus lakosság anyagi hozzájárulására is szükség volt. A püspöki kar részvényeket bocsátott ki 1 frankos címletekben, melynek aláírásával éves kötelezettséget lehetett vállalni adott összeg befizetésére: „Fölkérik a püspökök a kanonokokat, az espereseket, az első és másod  osztályú plébánosokat, hogy mindegyik 20 részvényt, a kisegítő (succursal) plébánosokat, hogy 10 részvényt, a káplánokat s a többi fölszentelt papokat, hogy 5 részvényt vállaljanak el; a püspökök mindegyike 200 részvényt vállalt magára.”[16] A további gyűjtésbe és toborzásban a plébánosoknak kellett bevonni a lakosságot. Az egyetem infrastruktúrájához a város is hozzájárult, kollégiumi épületek, könyvtár, kórház és egyéb felszerelések átengedésével. 1836-ban a leuveni egyetem hat karán (teológiai, jogi, orvosi, nyelvészeti, bölcseleti, természettudományi) összesen 261 hallgató tanult.[17]A hittudományi kar kialakítására Róma iránymutatásai alapján került sor, de a jogi, orvosi, bölcseleti és természettudományi karok tanulmányi rendszere az állami törvények előírásainak megfelelően alakult. Ennek volt köszönhető, hogy ez az egyetem is az állami egyetemekkel azonos értékű, érvényes diplomát tudott kiadni.[18]A karok mellett számos különálló szakiskola, intézet (27 darab) és kórház kapcsolódott az egyetemhez, melyek a modern tudományosság minden igényét kielégítették. Az egyetem kényesen ügyelt arra is, hogy a katolikus jelzőben rejlő tartalmi elvárásoknak is megfeleljenek. Így mind a tanárok, mind pedig a diákok kiválasztásánál nagy körültekintéssel jártak el, és a már felvetteket is a szigorú szabályok betartására kötelezték. Mindennek köszönhetően az egyetemen élénk tudományos és hitélet folyt.[19]

A második modellt jelentő Franciaországban nem alakult ennyire problémamentesen a katolikus egyetem ügye. Az 1793-tól az összes intézet az állam befolyása alá került, és a centralizáció a napóleoni időszak alatt csak tovább fokozódott. A felsőoktatás szabadságát 1875-ben biztosították, egyetemalapításra ekkor az egyházaknak is lehetőségük nyílt. A francia katolikusok élve ezzel a lehetőséggel 1877 és 1878 folyamán öt „szabad egyetemet” is alapítottak, Párizs, Lille, Angers, Lyon és Toulouse városaiban. A „szabad egyetem” nevet a (hittudományi kart nem számítva) minimum három fakultással rendelkező intézmények vehették fel, és ezek megszerezték az úgynevezett vegyes-bizottság alakításának jogát is. Ez azt jelentette, hogy az államilag elismert oklevelek megszerzéséhez szükséges végső vizsgák alkalmával felállított bizottság fele az egyetem, másik fele az állam képviselője volt (jury mixte). Ez biztosította, hogy a felekezeti egyetem diplomái versenyképesek, azonos érvényűek legyenek az állami egyetemekével. Ennek a rendszernek azonban már kialakításakor is komoly ellenzéke volt, így 1880-ban Jules Ferry javaslatára törvény született a jury mixte-rendszer eltörlésére. Ezután államilag elismert oklevelet csak az állami egyetemeken lehetett megszerezni, tehát legalább a záróvizsga letételére ezeken kellett sort keríteni. A katolikus intézmények tanítási szabadságukat megőrizhették, de az egyetem nevet nem viselhették és a szükséges végső vizsgáztatási jogot is elvesztették. „E törvény halálos sebet ejtett a nagy áldozatkészséggel fölállított szabad iskolákon, azoknak természetes fejlődését megakadályozta, bizonyos merev stagnáció állapotába süllyesztette. A temérdek szellemi és anyagi áldozat e törvény folytán nagyon csekély kamatot hozhat. Az egyetemek alig nyerhetnek nagyobb számú hallgatókat.”[20]Az új szabályozás a hallgatói létszámot jelentősen korlátozta, míg az 1891/92-es tanévben a párizsi állami egyetemre közel tízezren jártak, addig az öt katolikus főiskolára beiratkozottak száma nem érte el az 1200 főt.[21] Ennek ellenére a francia katolikusok mindent megtettek annak érdekében, hogy megfelelő színvonalon tartsák és fejlesszék ezeket a főiskolákat, beleértve a számtalan kapcsolódó intézetet, társulatot és kórházakat is.

A harmadik típusú európai katolikus egyetemet Svájcban alapították. A lakosság nagyjából egyharmadát kitevő svájci katolikusok 1857-ben alakították meg a Pius-Egyletet, melynek kantonális szinten is létrejöttek fiókjai. A freiburgi Pius-egylet karolta fel a katolikus egyetem ügyét, melyről az éves katolikus nagygyűlések alkalmával is sok szó esett. 1880-ban végül Wuillert, a freiburgi nagytanács elnöke tett javaslatot egy katolikus, de egyúttal állami egyetem alapítására. A terv mögé az 1880-as évek végére a kanton is odaállt, és anyagi támogatást biztosított, és kérték XIII. Leó pápa támogatását is. Mindezek után 1889 októberében nyílt meg az egyetem, egyelőre jogi és bölcseleti karokkal. A hittudományi kart az 1890/91-es tanévben nyitották meg, a domonkos rend vezetése mellett. Freiburg kanton adománya tette lehetővé, hogy 1896-tól a természettudományi kart is sikerült elindítani. Az orvosi kar felállítására a állami, község is katolikus adományi vagyonból egy sorsjáték-tervezetet dolgoztak ki, melynek bevételeiből tervezték a kar alaptőkéjét összegyűjteni. Az egyetem költségeinek összegyűjtéséhez az erre a célra alapított Hochschulverein tagjai is hozzájárultak, akik évi 5 frankot, vagy egy összegben 100 frankot adtak erre a célra.[22] A svájci katolikus egyetem iránt a németországi katolikusok is élénken érdeklődtek, és több gyűjtemény felajánlásával segítették a tárgyi feltételek megteremtését. Az 1898/99-es tanévben az egyetemnek 400 hallgatója volt, elsősorban Svájcból és Németországból, de kisebb számban Ausztriából, Olaszországból, Hollandiából, Oroszországból és Törökországból. A vegyes (állami, de katolikus) fenntartású egyetem esetében az egyes jogkörök szabályozására, lehatárolására nem került sor, a svájci püspöki karnak az egyetem ügyeibe nem volt beleszólása. Ennek is volt köszönhető, hogy „a dömés atyák vélték magukat arra hivatottnak, hogy az egyetem katolikus jellege fölött őrködjenek, de az ő exkluzív szellemük a tanítás szabadságát oly szűk korlátok közé akarta szorítani, aminőkhöz a német tudósok sem szokva nincsenek, sem alkalmazkodni nem akarnak.”[23] Ennek is volt köszönhető, hogy több német professzor korán elhagyta az egyetemet, ezzel is felborítva a francia és a német elem alapításkor gondosan kialakított arányait.

Az Európán kívüli egyetemek közül a Washingtonban működőről érdemes még röviden szót ejteni. Az itteni katolikus egyetem megnyitására az észak-amerikai katolikus hierarchia megalapításának századik évfordulóján került sor 1889-ben. Az USA-ban a középiskolát is magukba olvasztó egyetemek legnagyobb része magánszemélyek és felekezetek kezében volt. A püspöki kar már az 1866-os II-ik baltimore-i zsinaton kifejezte, hogy egy teljes katolikus egyetem felállítását lája célszerűnek. A konkrét elhatározás az 1884-es III-ik baltimore-i zsinaton született meg. Az első lépés a hittudományi kar megszervezése és a szentszéki jóváhagyás megszerzése volt. Az amerikai püspöki kar egy egyetemi bizottságot nevezett ki, melynek feladata a további lépések megszervezése lett.[24] A bizottság az egyetem alapításával kapcsolatban a szentszékkel a következő alapelveket hagyatta jóvá: 1. az egyetem mindig a püspöki kar közvetlen felügyelete és fővezetése alatt áll, semmiféle szerzetesrend kizárólagos vezetésére nem bízzák; 2. a tanszékekre azonban világi és szerzetes tanárok is alkalmazhatók; 3. a teológiai kart a szulpiciánusokra bízzák; 4. a székhely Washington legyen; 5. az USA-ban nem engedélyezzenek más katolikus egyetemet, amíg ezt a teljes tartományi zsinat nem indítványozza.[25] A felterjesztés jóváhagyása 1887. április 10-én meg is érkezett Rómából. Az egyetem fenntartási költségeit országos gyűjtés szervezésével teremtették elő, és magas tandíjakat állapítottak meg, melyek kifizetésére többféle ösztöndíj elnyerését is kilátásba helyezték.[26] A tanári kar megalapozása érdekében az egyetemi bizottság Európa neves katolikus egyetemeiről igyekezett átcsábítani oktatókat, illetve amerikai tudósokat küldött francia, német és római tanulmányok folytatására.[27]

 A vizsgált korszakban több másik országban is törekedtek katolikus egyetem alapítására, ehhez megkezdték az előkészületeket. Ausztriában a salzburgi érsek védnöksége alatt létesített egyesület szorgalmazta egy szabad egyetem felállítását. A kezdeményezést XIII. Leó pápa is üdvözölte az érsekhez intézett 1885. március 4-i levelében (Allatae sunt Nobis), úgy vélte ugyanis, hogy ennek sikere esetén a tanszabadság téves értelmezése által okozott károkat lehet helyre hozni, és egy ausztriai egyetem a szomszéd tartományok népeire is áldásos hatással lehet.[28]

---

[1] Szentséges Atyánknak XIII. Leó pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat, Budapest 1891. 62-69.

[2] Szentséges Atyánknak XIII. Leó pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat, Budapest 1891. 74.

[3] Szentséges Atyánknak XIII. Leó pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat, Budapest 1891. 75-77.

[4] Szentséges Atyánknak XIII. Leó pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat, Budapest 1891. 93.

[5] Szentséges Atyánknak XIII. Leó pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat, Budapest 1891. 97.

[6] Szentséges Atyánknak XIII. Leó pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat, Budapest 1891. 102.

[7] Szentséges Atyánknak XIII. Leó pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat, Budapest 1891. 171.

[8] Szentséges Atyánknak XIII. Leó pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat, Budapest 1891. 172-173.

[9] Dr. KISS János: Katholikusok első nemzetközi tudományos kongresszusa Párisban. (1888. ápr. 9-12-). Katolikus Szemle 1888/2. 306-335.; Dr. KISS János: A katkolikusok II. nemzetközi tudományos kongresszusáról. Katolikus Szemle 1891/4. 636-649.;

[10] Szentséges Atyánknak XIII. Leó pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat, Budapest 1891. 272-273.

[11] CHADWICK, Owen: A History of the Popes 1830-1914. Calderon Press, Oxford, 1998. 535-536.

[12] CHADWICK, Owen: A History of the Popes 1830-1914. Calderon Press, Oxford, 1998. 536-537.

[13] CHADWICK, Owen: A History of the Popes 1830-1914. Calderon Press, Oxford, 1998. 539.

[14] CHADWICK, Owen: A History of the Popes 1830-1914. Calderon Press, Oxford, 1998. 533.

[15] MIhályfi Ákos: Katholikus egyetemek. (Első közlemény). Katolikus Szemle 1898/1. 3-37. (4.)

[16] MIhályfi Ákos: Katholikus egyetemek. (Első közlemény). Katolikus Szemle 1898/1. 7.

[17] MIhályfi Ákos: Katholikus egyetemek. (Első közlemény). Katolikus Szemle 1898/1. 8.

[18] MIhályfi Ákos: Katholikus egyetemek. (Első közlemény). Katolikus Szemle 1898/1. 20.

[19] MIhályfi Ákos: Katholikus egyetemek. (Első közlemény). Katolikus Szemle 1898/1. 26-31.

[20] Mihályfi Ákos: Katholikus egyetemek. (Második közlemény). Katolikus Szemle 1898/2. 177-225. (182.)

[21] Mihályfi Ákos: Katholikus egyetemek. (Második közlemény). Katolikus Szemle 1898/2. 182.

[22] Mihályfi Ákos: Katholikus egyetemek. (Harmadik közlemény). Katolikus Szemle 1898/3.426-448. (428-432.)

[23] Mihályfi Ákos: Katholikus egyetemek. (Harmadik közlemény). Katolikus Szemle 1898/3. 447.

[24] Mihályfi Ákos: Katholikus egyetemek. (Negyedik, befejező közlemény). Katolikus Szemle 1898/4. 567-582. (570-571.)

[25] Mihályfi Ákos: Katholikus egyetemek. (Negyedik, befejező közlemény). Katolikus Szemle 1898/4. 572.

[26] Mihályfi Ákos: Katholikus egyetemek. (Negyedik, befejező közlemény). Katolikus Szemle 1898/4. 581.

[27] Mihályfi Ákos: Katholikus egyetemek. (Negyedik, befejező közlemény). Katolikus Szemle 1898/4. 573.

[28] Szentséges Atyánknak XIII. Leó pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat, Budapest 1891. 204-207.

Konferenciabeszámoló - Lengyel-magyar kapcsolatok 1914-2014

A Lengyel-magyar kapcsolatok 1914-2014 címmű konferenciát a szervezők kettős célt szem előtt tartva rendezték meg. Egyrészt igyekeztek szakmailag új, releváns és aktuális előadásokat elhelyezni a programban, másrészt elő szerették volna segíteni a lengyel-magyar személyes kapcsolatok fejlesztését. Az utóbbi érdekében a meghívott előadók jelentős része érkezett Lengyelországból (Krakkói Jagelló Egyetem). Az idei hármas évforduló kapcsán (1914-1939-1989) a konferencia témája különösen aktuális volt. A konferencia megrendezését az évfordulókhoz kapcsolódóan sokan támogatták (pl. Lengyelország Magyarországi Nagykövetsége, Országos Lengyel Önkormányzat, PTE BTK), a programot pedig Lengyelország magyarországi nagykövete, Őexc. Roman Kowalski , a PTE BTK dékánja Dr. Fischer Ferenc, és Dr. csúcs Lászlóné, az országos lengyel önkormányzat elnöke nyitották meg. A konferencián szinkrontolmácsolás biztosított volt.

Az előadások első szekciójában az első világháborús témák kaptak helyet. Itt fontos és itthon eddig nem ismert eredményt mutattak be az előadók. Dr. Marcin Jarząbek „Strach przed sojusznikiem. Węgrzy w pamięci zbiorowej mieszkańców Galicji w I wojnie światowej” című előadását követően Dr. Tomasz Pudlocki „Honwedzi czy Hunowie? Obraz Węgrów pośród społeczeństwa galicyjskiego 1914-1918” cím alatt az első világháború harcai során  történt lengyel és magyar találkozásokról, az egymásról kialakult kép jellemzőiről beszélt. Az őt követő előadások is a galíciai front eseményeihez, és Molnár Ferenc itt szerzett tapasztalataihoz kapcsolódtak (Oskar Ostafin, Arkadiusz Więch, Kamil Ruszała, Stanisław Szynkowski). A lengyel nézőpont megismerése a magyar csapatok galíciai tevékenységéről fontos a reális önismeret kialakítása miatt is. Éppen ezért az előadók nem kizárólag a hagyományosan rögzültlt lengyel-magyar barátkozás motívumaira helyezték a hangsúlyt, hanem igyekeztek árnyaltabb, a valóságos viszonyokat jobban visszatükröző kép kialakítására.

A konferencián a lengyel-magyar kapcsolatok témakörének több újszerű megközelítése is szerepelt, melyek eddig nem álltak a kutatások homlokterében.  Árvai Tünde a PTE BTK Interdiszciplináris doktori iskolájának doktorandusza például a nőtörténet egy fejezetét villantotta fel „A barátság lámpása - Lengyelek és magyarok a diplomás nők közös ügyéért” című előadásában. Az előadó elmondta, hogy az első világháború pusztítását látva Virginia Gilversleeve, Caroline Spurgeon és Rose Sidgwick egyetemi tanárnők elhatározták, hogy létrehoznak egy nemzetközi szervezetet, amelyben tevékenykedve a diplomás nők képesek hozzájárulni a hasonló katasztrófák elkerüléséhez. 1919 nyarán Londonban létrejött az International Federation of University Women (IFUW), amelyhez 1925-ben Magyarország, 1926-ban pedig Lengyelország is csatlakozott. Az előadó célkitűzése az Egyetemet és Főiskolát Végzett Magyar Nők Egyesülete (EVMANE) pécsi csoportjának bemutatása volt, a fennmaradt iratanyag és a korabeli sajtótudósítások alapján, illetve az egyesület 1930-as évek második felében kiépített lengyel kapcsolatainak ismertetése.

Ezt követően Sztana-Kovács Adrienn előadását olvasták fel, melyben az M. Kir. Erzsébet Tudományegyetem 1924 és 1948 közötti időszakban létező lengyel kapcsolatairól halhatott a közönség. Az előadó utalt rá, hogy az egyetem lengyel kapcsolatainak feltárása még nem teljes, de az már jól látható, hogy mind az egyetem részéről, mind a lengyel tudományos körökből megvolt az érdeklődés és a szándék a kapcsolatok minél szélesebb ápolására. Elsősorban a gazdasági válság miatt ennek korlátozottak voltak a lehetőségei, a lefektetett alapok kibontásának pedig a háború vetett véget.

            A második világháború és az azt követő időszak kapcsolattörténetének vizsgálatára a harmadik szekcióban került sor. Kapronczay Károly „Lengyel menekültek magyar földön a második világháború éveiben” címen küldte el előadását, melyet szintén felolvastak a konferencia résztvevőinek. Az előadás rendkívül adat gazdag módon mutatta be a háború alatti lengyel menekültek megsegítése érdekében végzett vöröskeresztes akciókat.

A záró szekció érdekes előadása volt Bene Krisztián beszámolója a magyar és francia megszálló csapatok lengyelországi működéséről a második világháború éveiben. A megszállók tevékenységének és az ehhez kapcsolódó történeti emlékezet bemutatása után az előadó megállapította, hogy mind a franciák, mind a magyarok továbbra is barátian viszonyultak a lengyel néphez, velük szemben egyetlen esetben sem fogtak fegyvert, így a két nemzet közötti barátság a világháború próbáját is kiállta.

            A konferencia második napja az 1945 utáni időszak lengyel-magyar kapcsolataival foglalkozott, egészen a rendszerváltás körüli időszakig. Mitrovits Miklós az 1956 és 1988 közötti időszakról beszélt, a konferencia főszervezője, Máté Zsolt pedig Gomulka és Kádár 1960-as ENSZ közgyűlési szereplését járta körül. Ez utóbbi arra a kérdésre kereste a választ, hogy a két ország vezetői miként képviselték érdekeiket az ENSZ Közgyűlésének ezen az (XV.) ülésszakán. A vizsgálat forrását két vezető, illetve Hruscsov beszédeinek tartalmi elemzése adta, de kitért az előadó a szereplők New Yorkban töltött napjainak bemutatására is, az ülések menetére, és a két vezető ellen alkalmazott szankciókra is.

A rendszerváltás időszakát Kiss Gy. Csaba előadása idézte, aki „1988-1989: magyar változások lengyel hátteréről” címmel tartotta meg előadását. Az előadás a szemtanú beszámolójának élményszerűségével mutatta be a első választás lengyel-magyar kapcsolatok szempontjából is érdekes szálait. Szalai Csaba a lengyelországi rendszerváltás történetéhez kínált érdekes adalékokat.

A konferencia lezárásaként napjaink nemzetközileg is jelentős, a lengyeleket érintő eseményeiből kapott ízelítőt a hallgatóság. Lagzi Gábor a lengyelek és az ukránok kapcsolatának (konfliktusainak) történetét tekintette át a 20. századra vonatkozóan, mindezt magyar szemszögből vizsgálva. Konklúzióként pedig megállapította, hogy „a közép-európai térségben lehet precedenst találni arra, hogy a két szomszéd kapcsolatait – a számos múltbéli konfliktus ellenére (vagy éppen azért) – a párbeszéd, a kiegyezésre való törekvés szellemében próbálja alakítani, mindeközben nem feladva nemzeti érdekeiket. Másképpen fogalmazva – éppen a nemzeti érdek kívánja meg a szomszédokkal való jó kapcsolatok kialakítását, az esetleges konfliktusok rendezését.”

Szalai László Lengyelország 1980-as éveit idézte fel, előadása fókuszába az 1989-es váltást helyezve, Jaroslaw Bajaczik (a Lengyel Intézet igazgatóhelyettese) pedig a lengyel-magyar kapcsolatok aktuális állásáról beszélt, arról, hogy 25 évvel a rendszerváltást követően hol tart ez a kapcsolat. Milyen tervek voltak 1989-ben, és mi az ami ebből megvalósult, mi az ami nem.

A konferencia programjában szerepelt még néhány érdekes előadás, melyek – az itt felsoroltak mellett részét fogják képezni a rendezők tervei szerint elkészülő konferenciakötetben, mely először magyar, a későbbiekben lengyel nyelven is elérhető lesz.

Közművelődés és ideológia – Az 1907-es pécsi szabadtanítási kongresszus tanulságai

A 19-20. század fordulóján a főbb politikai-eszmei irányzatok jelentős részben liberalizmus- és kapitalizmusellenesek voltak, érdeklődésük fókuszában pedig – a nemzeti eszme és az állam-egyház viszony rendezése mellett – a szociális kérdés lehetséges megoldásai álltak. Véleményük szerint a liberális kormányzat nem volt képes megfelelő válaszokat adni a kor kihívásaira, ezért a fennálló gazdasági, társadalmi és politikai rendszer teljes átalakítását tartották szükségesnek. Ebből az alapállásból kritizálták a magyar kultúrpolitika irányait és eredményeit is, és céljuk olykor a teljes kulturális diszkontinuitás megvalósítása volt. (TAKÁTS 2007. 86-87.) E kritikának kifejezetten élesen adtak hangot az 1907. október 2. és 6. között Pécsett megrendezett országos szabadtanítási kongresszus alkalmával. Az eseményt a korabeli sajtó élénk figyelemmel kísérte, és a kortárs tudósító is belátta, hogy „az egész kongresszus legkülönbözőbb elemek találkozásából és küzdelméből állott s hivatalosan eredmény nélkül oszlott el”, mégis „az addigi magyar kultúrpolitikának kemény bírálata volt.” (IMRE 1907. 273.)

A szabadtanítás témakörében rendezett tanácskozás lényegében az iskolán kívüli népművelés lehetséges formáival, módszereivel és tartalmával kívánt foglalkozni. A mindenféle tantervtől független, szabad részvétel elve alapján működő felnőttképzési formák a nyugat-európai előzmények és minták figyelembe vételével a századfordulót követően váltak igazán népszerűvé hazánkban is. (KÁICH 1979.) Míg azonban ezek a nyugati államokban elsősorban közművelődési funkciót kaptak, addig Magyarországon társadalompolitikai célokért működtek, minden népművelési kezdeményezés egyben szociálpolitikai célok eszköze is volt. (KÁICH 1976. 68.)

Magyarországon az 1890-es években alapított Szabad Lyceum és az Erzsébet Népakadémia az aktívabb népművelési egyesületek közé tartoztak, és népkönyvtárak létesítése, tudományos előadóestek és gyakorlati tanfolyamok rendezése, illetve hangversenyek és tanulmányi kirándulások szervezése révén fontos elemei voltak a hazai ismeretterjesztésnek. Ezeknek a szervezeteknek a pécsi kongresszus előkészítésében is aktív, kezdeményező szerepük volt (PAVLOVICS 2007. 48-49.)

A kongresszus célja és jellege

Pécs történetében az 1907-es esztendő az országos rendezvények éve volt. A fél évig tartó Országos Ipari és Mezőgazdasági Kiállítás és Vásár mellett augusztus 25. és 27. között itt tartották az első vidéki (VII.) országos katolikus nagygyűlést, és ide szervezték a törvényhatósági joggal felruházott városok polgármestereinek soron következő (VIII.) találkozóját is (szeptember 16-17.).

             Hosszas előkészületek után a szabadtanítási kongresszus sokakat megmozgató eseménnyé vált. A résztvevő mintegy 140 szervezet, 584 rendes és 138 rendkívüli tag soraiban találhatunk egyetemi tanárokat, minisztériumok, múzeumok és iskolák képviselőit, politikusokat, szakmai szervezeteket, művészeket, egyházi személyeket, stb. (PAVLOVICS 2007. 46.) A részvételre felhívó „szózat” szövege szerint a tanácskozás célja a következő volt: „Egyesíteni akarjuk a nemzet legjobbjait, leghivatottabbjait abban a munkában, amelynek célja a műveltség egyetemes terjesztése, és ezzel a nemzet nagyobb szellemi egysége és békés együttmunkálkodása.” (NAPLÓ 597.) A felhívók szándéka tehát egy politikamentes szabadtanítási tanácskozás összehívása volt. (Dr. TAR 1968. 90.) Ezt hangsúlyozta megnyitó beszédében Beöthy Zsolt a konferencia elnöke is, mikor a szabad tanítás minden irányzatosság nélküli művelését szorgalmazta. (NAPLÓ 26.)

A felhívásra jelentkezők alapvetően eltérő eszmei alapállása azonban már a szervezéskor magában hordozta a kemény viták lehetőségét, az ellentétes táborok kialakulását. A pécsi katolikus nagygyűlés augusztus 27-i ülésén Görcsöni Dénes beszélt a katolikusok népfelvilágosítási feladatairól, és szorgalmazta a katolikus szabad oktatás megszervezését. E mellett azonban utalt arra is, hogy „októberben egész kongresszus fog tanakodni a szabad tanítás országos szervezéséről, nekünk azonban ott kevés keresni valónk lehet, mert annak a kongresszusnak zömét a szabadkőművesek népfelvilágosító egyesületei alkotják, vezetőségében pedig ott van a katolikus-gyűlölő és hazátlan tudomány minden árnyalatának egy-egy tipikus képviselője.” (ÉVKÖNYV 1907. 413.)

Valóban, a kongresszus végeredményben a szabadtanítás témáinak megvitatásán keresztül világnézetek összeütközésének színterévé vált, két gyökeresen eltérő művelődés-felfogás összecsapása történt meg. A tét a tömegkultúra eszközrendszerének a saját célok érdekében való kontrollálása és modernizálása is volt. (AGÁRDI 2012.) Az ideológiai alapozású viták mellett azonban mindegyik oldalról fontos szakmai érvek is elhangzottak az egyes népművelési területek megújítása, hatékonyabbá tétele érdekében. (MARÓTI 1989. 45-46.)

 Az egyik fontos törésvonal a népművelés felekezeti és nemzeti jellegének fontosságát hangsúlyozók, illetve az azt tagadók között alakult ki. Jól jellemzi ezt az közjáték, amelyről a helyi sajtó is beszámolt: a gróf Apponyi Albert miniszter nevében érkező Szász Károly miniszteri tanácsost megakadályozták abban, hogy a miniszter nevében üdvözölje a kongresszust: „Piklerék (…) kijelentették, hogy az üdvözlés elhangzására ’Le a csuhás Apponyival’ kiáltással fognak felelni. Ezért nem hangzott el ezen üdvözlés.” (Pécsi Közlöny, 1907. október 6. – KÁICH 1976. 69.)

Jászi Oszkár – az események aktív résztvevője – pedig a következőképpen számolt be kongresszusi tapasztalatairól a Huszadik Század hasábjain. „Nem véletlenség, hogy a konzervatív-dogmatikus világnak ellentáborát a kongresszuson a szervezett munkásság és a mi embereink alkották (…) Csak természetes, hogy Pécsett Magyarországnak ez az egyedüli, a jövőbe néző praxisa és elmélete kezet fogott: a letűnő világgal szemben, a múlt erőiből élősködő régi világgal szemben, a produktív jövő gyakorlatát és tudományát hirdetve. A múlt erőiből pedig egyedül a vallás képes még nagyobb tömeghatásokat előidézni; azért a klerikalizmus volt a kongresszuson a modern eszméknek egyedüli komoly és figyelemreméltó ellenfele.”(JÁSZI 1907. 979-980.) A továbbiakban az ehhez a témakörhöz kapcsolódó vitákat veszem szemügyre, elsősorban az iskola-, sajtó-, könyvtár- és múzeum-ügy területére vonatkozóan.

Felekezeti vagy „felekezet-független” népművelés néhány vitatott területe

A kongresszus több szakosztályában, de elsősorban a tudományos és ismeretterjesztő előadásokat és tanfolyamokat megvitató szekció négy csoportjában hangzott el a fennálló iskolarendszer és iskolapolitika bírálata. Többen úgy vélték, hogy a szabad tanítás fontos feladata az iskolákban nem megszerezhető műveltség pótlása, kiegészítése. (FELKAI 1968. 100-101., 104.) Ezzel kapcsolatban a legfőbb kérdés az volt, ami az egész kongresszus tétjét is jelentette: kik?, mit? és hogyan tanítsanak? – illetve ezt milyen célok érdekében tegyék? (NOVÁK 1968. 108.)

            A „ki szervezzen” kérdésre válaszként Dr. Hegedűs István, budapesti egyetemi tanár a szabad tanítás jelentőségéről szóló, a megnyitó ülésen tartott előadásában kifejezetten azt hangsúlyozta, hogy „nem lehet mindent az államra hárítani, sőt a szabad tanítás szervezete megkívánja, hogy a társadalom a maga erejéből hozza létre mindazt az intézményt, melyre szüksége van.” (NAPLÓ 46.) Ezen megállapítása nem talált különösebb ellenzésre, mindössze egy rövid megjegyzés hangzott el, miszerint „ki kell venni az iskolákat a mostani kezekből, mert amit ott tanítanak, hasznavehetetlen.” (NAPLÓ 50.)

            Sokkal nagyobb visszhangot keltett Pikler Gyula „A szabad tanítás tárgyai és módjai” című előadása. Pikler a szabad tanítás célját abban jelölte meg, hogy az a tanítványok boldogságát előmozdítsa, ne pedig a lenyűgözésükre törekedjen: „Nem szabad tehát azt tanítanunk, hogy kötelességük egy boldogságtól független cél szolgálatába állni. Az ilyen tanításnak legszembeszökőbb példája az, amely szerint az ember rendeltetése az lenne, hogy egy természetfölötti lénynek szolgáljon, annak gazdagítása végett magától javakat megvonjon és annak dicsőségére éljen; (…) Az emberiség rettentő gyermekkorából származó e fölfogással különben tovább nem kívánok foglalkozni, áttérek a modernebb fölfogásra. (…) Semmiképp se várjuk a társadalmi rendnek, az igazságosságnak eljövetelét a felebaráti szeretettől. Ne tanítsuk azt, hogy az ember úgy szeretheti felebarátját, mint önmagát; az lehetetlen. (…) Az összes eddigi társadalmi rendeket (…) mindig a küzdelem hozta létre és nem a felebaráti szeretet” (NAPLÓ 54-55.) Válaszában Giesswein Sándor a kihívó fél logikájának felhasználásával, és Comte-ra hivatkozva válaszolt: „Mert épp a vallásnak, mint szociológikus tüneménynek az általánossága mutatja azt, hogy a legfelsőbb lénynek való hódolat az emberi természetnek nemcsak megfelelő, hanem úgyszolván posztulátuma, kiegészítő része. (…) Így tehát nem a vallás az, ami az embert boldogtalanná teszi, hanem inkább a vallás hiánya, amely űrt hagyván az ember lelkében, legalább is valami pótlást kíván. (…) S ha valaki a felebaráti szeretet ez alapelvét mint lehetetlen abszurdumot állítja  oda, az abszurdumnak mondja az egyenlőség és testvériség ideáljait, mert ez a két szó tulajdonképpen ugyanazt mondja, mint a kereszténység második főparancsa.” (NAPLÓ 82-83.) Hasonló álláspontjának adott hangot Ember Károly és Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök is. Pikler és Ember véleménye a szabadtanítás aktorainak, a tanítóknak a képzésével kapcsolatban is eltérő volt, utóbbi a tanítóképzők államosítását elképzelhetetlennek tartotta.

            Az első szakosztály harmadik csoportjában Dr. Waldapfel János mintagimnáziumi tanár a „Falusi Közművelődési Egyesületek” szervezéséről beszélt. A nagy, felülről szervezett egyesületek működését hatástalannak tartotta, ugyanis azok a fiókszervezeteiket nem tudják eléggé életképessé tenni. Véleménye szerint a szervezést fordított irányból kell kezdeni. Kisebb, helyi közművelődési egyesületek minél nagyobb számú alapítása a cél, melyek ezt követően, megerősödve csatlakozhatnának regionális és országos szervezetekhez (folyamatos integráció). A helyi szervezetek esetében az elnöki feladatok ellátására a legalkalmasabb személynek a plébánost, körjegyzőt, illetve a tanítót jelölte meg. Hivatkozott a trencsénmegyei Peredméren jól bevált „modellre”, ahol a plébános elnökként, a körjegyző titkárként, a tanító pedig pénztárosként vett részt a munkában. Ezzel a megállapításával vonta magára a kritikák többségét. Az egyik felszólaló szerit (Farkas István) a faluban éppen ezek a személyek a haladás ellenségei, és így a velük számolni annyi volna „mint farkasra bízni a bárányokat”. (NAPLÓ 300.) Ugyanezen az állásponton volt Nyisztor György is, mikor kijelentette, hogy „nem vagyunk hívei annak, hogy a papok kezébe tegyük le a nép oktatását, mert azok az élet megvetését tanítják, sem a szolgabíróra, mert az üldözi a munkásokat, csendőrökkel vereti szét az egyletben összegyűlt, tanulni vágyó munkásokat.” (NAPLÓ 301.) Az előadó a vádakat elhárította, és jelezte, hogy az egyletek a vezetőkre is lehetnek nevelő hatással.

            A szabadtanítás személyzetével foglalkoztak a szakosztály negyedik csoportjában is, ahol  a témáról Dr. Wildner Ödön író, székesfővárosi tanácsjegyző beszélt.      A lehetőségek felvázolása mellett hangsúlyozta, hogy elsőszámú feltétel, hogy a tanító „ne akarjon térítgetni! (…) semmiféle párt- vagy felekezeti tekintetben.” Erre reagálva több fölszólaló az iskolákból a vallásoktatás eltörlését sürgette (Pelczéder Ágoston), illetve a papok „beengedését” attól tette függővé, hogy „ne akarjon a szabad iskolában misszionárius lenni.” (Dr. Gergely György) (NAPLÓ 329., 337.)

A népkönyvtárak helyzetével, illetve a könyvtárügy országos megszervezésével kapcsolatban Dr. Ferenczi Zoltán a budapesti egyetem könyvtárigazgatója tartott alapos, szakmai szempontokon nyugvó előadást. Koncepciójának alapelvei sokban hasonlítottak a néhány hónappal korábbi katolikus nagygyűlés szónokának, Wollmuth Ernőnek a nézeteire (központosítás, vándorkönyvtárak, könyvjegyzékek). (ÉVKÖNYV 242-246.) Ha a szakmai elvekben nem is, de az ideológiai háttér megrajzolásában érdekesebb számunkra Szabó Ervinnek ugyanezen szekcióban elmondott előadása a népkönyvtárak állományának összeállítási elveiről. A műveltségi különbségek áthidalásának bevallott feladata mellett sejteni vélt egy ki nem mondott szándékot is a népkönyvtárak összeállításánál: „hogy az ú. n. hazafias, erkölcsös, vallásos irodalommal nem tudásukat, hanem erkölcsüket hozzák közelebb a vagyonos osztályokéhoz, vagyis a ’lázadás’ szellemét öljék ki.” (NAPLÓ 384.) Ebből a szempontból fontos, hogy ki és miből állítja össze a népkönyvtárak állományát, ugyanis a könyvtár is „fegyver” a célok megvalósítására. A megoldás Szabó szerint csakis a kollektívmunka lehet.(NAPLÓ 391.)

A hozzászólások sorában Jócsák Kálmán molnár, földműves-szövetségi titkár kijelentette, hogy a „a klerikálisok (…) törekvése arra irányul, hogy az embereket igénytelenségben tartsák, az emberek türelmesek, önmegtagadók legyenek. És e törekvés nagyobb pusztulást idézett elő, mint a tatárjárás. Ki kell tehát küszöbölni a népkönyvtárakból minden klerikális irányzatú könyvet.” (NAPLÓ 409.) A véleménnyel ismét Prohászka szállt szembe, hangsúlyozva, hogy a vallásos-erkölcsös élet, a nemzeti szellem elsőrendű szükséglet, melyeket a népkönyvtárakban is ki kell elégíteni. Dr. Szilvek Lajos pécsegyházmegyei tanfelügyelő, tanár és volt könyvtáros viszont kijelentette, hogy „a magyar társadalom érdeke, hogy a Krisztusatgadó, atheista irodalom ne terelhesse a tömegeket az amoralizmus karjaiba. (…) a népkönyvtárak egyik céljának tekinti a hazafias és vallásos érzület kímélését, sőt ápolását.” (NAPLÓ 418-419.) A kiegyenlítő álláspontnak is volt támogatója (Dr. Gergely György), aki azt hangsúlyozta, hogy mivel az egyes irányzatok úgysem tudják meggyőzni egymást, így a legcélszerűbb, ha mindegyik létrehozza a saját célközönségének szóló, saját elvei szerint kialakított népkönyvtárat. Mindössze arra figyelmeztetett, hogy e közben a szélsőséges irányzatok elkerülésére kell törekedni, melyre a legalkalmasabb eszköz a tanácskozások, ankétok tartása. (NAPLÓ 423.)

Végül a sajtó kérdéséről röviden. A kérdésnek külön szakosztályt szeneltek, de mindössze egy előadás és a hozzászólások hangzottak el. Dr. Kenedi Géza budapesti ügyvéd a folyamatos sajtójelenlét megvalósítása érdekében javasolta egy pártállástól független, központi (budapesti), állandó sajtóiroda felállítását, mely a friss információkat közlésre készen szállítja a legkülönfélébb sajtóorgánumoknak. E mellett szükségesnek látta egy népies lap- és könyvkiadó vállalat alapítását is. (NAPLÓ 448.) Az ötletet a hozzászólók nagy része utópisztikus, lehetetlen elképzelésnek tartotta. Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond, Schwimmer Rózsa egyaránt a pártsemleges sajtó lehetetlenségét hangsúlyozták. A másik oldalon a sajtószabadság teljes garantálásában látták a megoldást, és az államtól követelték ennek megvalósítását (Cziklay Lajos, Lerner Dezső). (NAPLÓ 449-453.) A messzire kanyarodó vita lezárásaként az előadó szólalt fel: „… iparkodjék egymással a két irány (a vallásos és a szociális) megegyezni a nép objektív oktatásának lehetővé tételében, mert ez mindenkinek érdeke és föltétlenül közös feladat. Ha ez nem sikerül, a népet szétbontó erők végzetes küzdelme következik, s úgy lehet, hogy népkultúra helyett a vérontás kultuszára ébredünk.” (NAPLÓ 454.)

Konklúzió

A röviden bemutatott főbb érvek és ellenérvek, a megszólalások hangneme és eltérő fogalomrendszere is mutatja, hogy két olyan fél vitájáról volt szó a szabad tanítás pécsi kongresszusán, melyek megegyezésére kevés esély mutatkozott. Sőt, a kongresszus alkalmával vált még inkább nyilvánvalóvá, hogy a népművelés, illetve tágabban a társadalom átfogó megszervezése terén eltérő utakon járnak a résztvevők. Akkor is, ha az eszközök sok esetben hasonlóak voltak. A saját tábor megszervezése – és ennek érdekében a közművelődés intézményrendszerének felhasználása – mindkét oldalon alapvető feladatnak mutatkozott.

Hivatkozott irodalom

AGÁRDI Péter: Kultúravesztés vagy kultúraváltás? Műveltségi modellek és kultúrafelfogások az előző és a mostani századelőn. In: Agárdi Péter: Kultúravesztés vagy kultúraváltás? (Nemzeti értékek - kultúraközvetítés - művelődéspolitikák) PTE FEEK, Pécs, 2012. (http://mek.oszk.hu/10900/10981/html/index.html, Letöltés ideje: 2014.03.19.)

Az 1907. évi Szabadtanítási Kongresszus naplója. (Reprint) Dialóg Campus, Budapest–Pécs 1997. (Továbbiakban: NAPLÓ)

DR. TAR Károly: Az 1907-es pécsi Szabadtanítási Kongresszus előzménye, megtartásának okai, eredménye és visszhangja. Baranyai Művelődés, 1968. május 86-97.

FELKAI László: A pécsi kongresszus haladó gondolatainak útja 1867-1919-ig. Baranyai Művelődés, 1968. május 100-105.

Hetedik katolikus nagygyűlés évkönyve. Kiadja az Országos Katholikus Szövetség. Stephaneum, Budapest 1907. (Továbbiakban: ÉVKÖNYV)

IMRE Sándor: A Szabad Tanítás Magyar Országos Kongresszusa. Erdélyi Múzeum, 1907. 2. (24.). évf. 5. 273-285.

JÁSZI Oszkár: A pécsi kongresszus. Huszadik Század, 1907. július-december 979-980.

KÁICH Katalin: A magyarországi szabadtanítás 1907-i pécsi kongresszusa. Hungarológiai Közlemények, 1976/26-27. 65-74.

KÁICH Katalin: University Extension – Szabad Líceumok. Hungarológiai Közlemények, 1979/41. 5-105.

MARÓTI Andor: Az 1907-es pécsi szabadoktatási tanácskozás tanulságai. Baranyai Művelődés, 1989/1-2. 45-53.

NOVÁK József: A pécsi kongresszus néhány tanulsága. Baranyai Művelődés, 1968. május 106-114.

PAVLOVICS Attila: Országos szabad tanítási kongresszus Pécsett. Pécsi Szemle, 2007. nyár 46-55.

TAKÁTS József: Modern magyar politikai eszmetörténet. Osiris, Budapest 2007.