A katolikus oktatás és nevelés kérdései az első világháború előtti országos katolikus nagygyűléseken

A 19. és a 20. század fordulóján – külföldi minták alapján – Magyarországon is rendszeressé váltak a katolikus szervezésű nagygyűlések. Az 1890-es évek szórványos és regionális rendezvényei után, 1900-tól (2 kivétellel) a fővárosban kerültek megrendezésre a katolikus közélet ezen éves seregszemléi, melyek programján a magyar katolicizmus aktuális kérdései szerepeltek. Az ekkorra már állandósult szervezeti rend szerint külön szakosztály foglalkozott a közművelődés problémáival. Az általában 3 napos rendezvény végén került sor a zárt ülés megtartására, ahol az előadók határozati javaslatairól döntöttek a szavazati joggal rendelkező résztvevők. Az ezek végrehajtása érdekében tett lépéseket a következő évi nagygyűlés alkalmával vették számba. Az évek alatt egyre több katolikus szakmai és lelkiségi szervezet is a nagygyűlések idejére szervezte saját közgyűlését (pl. Katolikus Népszövetség, Országos Pázmány Egyesület, Szent László Társulat, Katolikus Tanáregyesület, stb.) A nagygyűléseken elhangzott beszédeken keresztül jól kirajzolódik, hogy milyen oktatással és neveléssel kapcsolatos kérdések foglalkoztatták a katolikus közvélemény elitjét, melyeket érdemesnek tartottak egy ilyen országos esemény alkalmával is megjeleníteni.

            Ilyen kérdések a nyilvános- és szekcióüléseken egyaránt előkerültek, illetve más témák tárgyalása kapcsán a többi szakosztály is érintett ilyen ügyeket. Ezek mellett több egyesületi közgyűlés is kapcsolódott az iskolaügy témáihoz. A korszakunkra eső 12 nagygyűlés összes ilyen tárgyú beszédének számbavétele – még tematikailag sem – nem célja ennek az előadásnak, e helyett csak a felsőbb oktatással kapcsolatban néhány téma és megoldási javaslat alapján próbálok képet adni arról, hogy a nagygyűlési előadók miként gondolkodtak a jövő generációit és elitjeit érintő nevelési és iskolaügyi kérdésekről. Előzetesen elmondható, hogy a témák folyton ismétlődnek, melynek oka elsősorban a felvetett kérdések megoldatlanságából következnek. Ettől függetlenül érdekes lehet, hogy a katolikus társadalomszervezés milyen eszközöket látott célszerűnek igénybe venni ezeken a területeken.

Az egyik visszatérő téma az egész oktatási rendszert átható valláserkölcsös nevelés kérdése volt. Már az 1900. évi (első) országos rendezvény alkalmával Mayer Béla vál. püspök beszélt a katolikus nevelés jelentőségéről. Érvrendszere sokszor visszatérő elemeket tartalmazott. a katolikus nevelés célját a nemzetfenntartó keresztény erények felélesztésében jelölte meg. Mint elmondta, a nemzet és az egyház érdeke nem ellentétes egymással, sőt inkább azonosnak tekinthető. „A mi vallásunk volt az, mely a magyar nemzet bölcsőjét ringatta; művelődését évszázadokon keresztül egyedül dajkálta; állami életének mindmáig bevált alapjait lerakta.” (26.) Hangsúlyozta, hogy az iskolák „jellege” iránt nem elfogult, és bár szerinte elsőrendűen az egyház hivatott ezek fenntartására, örül a versenynek (állam, község, magán), és a műveltség széles körben való terjesztésének. Kiemelte viszont, hogy szükséges, hogy a tanítás mellett valláserkölcsi nevelés is legyen mindegyikben! Nem a külön jelleg tehát a baj, hanem a külön szellem. Elismerte ugyan, hogy elemiben és középfokon kötelező a hittan DE ez nem elég: a tanítás még nem nevelés, ehhez az összes tárgyat át kellene hatnia a valláserkölcsnek. A konkurencia részéről érkező vádak a feltárt hibákat pedig nem javítani akarják, hanem államosítással/elközösítéssel fenyegetőznek, melynek alapvető oka szerinte a vallás (kat.) ellenesség. A szomorú állapotok okait abban látta, hogy a népiskolák végzik szinte egyedül a keresztény nevelést, a többi tényezővel problémák vannak – pl. a középiskolánk tananyagban túlterheltek, ezért nevelésre nem is gondolhatnak. A valláserkölcsiség nemzetfenntartó és népboldogító jelentőségű, így az óvodától az egyetemig annak általános kötelezettségét sürgeti, és kéri ehhez a nagygyűlés támogatását.

         Néhány előadással később a kérdés egyetemeket érintő részéről Mihályfi Ákos beszélt, aki személyesen tanulmányozta a belga, francia és svájci kat. egyetemeket. Mivel a társadalomban a vezető szerepet az egyetemen tanuló értelmiség jelenti, ezért fontos ezek szellemisége! (amilyen a gyökér, olyan a fa – amilyen a forrás, olyan a patak – amilyen az egyetem, olyan az értelmiség! – világítótorony vagy lidércfény) A katolikus értelmiséget szinte teljesen elvesztettük! Mivel az egyetem a jellemképződés fontos korszaka, ezért oda kell rá figyelni! (egyetemi templom, egyetemei hitszónok működjön! + a főváros számos erkölcsi veszélyt rejt.) Másrészt kitért rá, hogy a nevelés mellett a tudomány is fontos az egyetemeken. Kénytelenek vagyunk állni a versenyt a tudomány terén is: „Meg kell mutatnunk, hogy nem féltjük a mi dogmáinkat sem a górcsőtől, sem a kémiai oldószerektől, sem a történelem megsárgult okleveleitől, a mi dogmáinkat nem döntheti meg semmi.” Már vannak adakozások (püspökök), de ez még kevés, mert a kat. társadalom még nem mozdult meg ez ügyben. Itt az alkalom a propagálásra! Kéri, hogy a püspöki kar támogatását, és egy egyetemlétesítő előkészítő bizottság létrehozását is.

A részletkérdéseket a szakosztályi ülésen mondta el: nem kell várni a katolikus autonómiára, azonnal kezdeni kell a munkát; pénz (káptalanok, plébániai pénztárak): körlevél, prédikáció, persely, kat. sajtó – Egyetemi Értesítő. Helye: a püspöki kar döntsön (de versengjenek a városok), viszonya az állammal: egyenrangú diploma (államérvényes diploma), tanárok: kettős kvalifikáció kell – tudományos, hitbéli. Ez nehéz – ki kell küldeni külföldre tanulni az embereinket! Működés: legyen külön város az egyetem, tanár és diák egy család legyen. (kollégium és internátus) Szerkezet: nem lehet csonka egyetem! (tudomány egyetem és szakiskolák kapcsolata)

            Glattfelder Gyula, a Szt-Imre egylet elnöke a főiskolák katolikus ifjúságáról beszélt. Hangsúlyozta, hogy „vezérek nélkül háborút nyerni nem lehet”, tehát a katolikus értelmiségre van szükség a katolikus megújulás munkájában! Ennek kinevelése pedig kulcskérdés: ki neveljen? Kat. egyetem, de kell-e várni addig, amíg ezt létre sikerül hozni? És elegendő-e? NEM! Minden főiskolán kell nevelni és toborozni! Akár ezeket pótló kat. főiskolai egyesületekben is, itt kell „csatasorba állítani az ifjúságot” (a tudomány katolikus felfogása, felolvasások, viták, eszmecserék). Az egyetemekkel egyébként is probléma, hogy nem szabadok abban az értelemben, hogy az eszmék nem versenyezhetnek… a katolikus kiszorult!  A tanulás mellett a nemes szórakozás is szerepel a célok között: példa – a bp-i Szt-Imre Egylet. Az ilyen csoport tagjaként bátrabb az egyén, nem áll egyedül, és jobban megvallja hitét is (bajtársi érzés). Javaslata: „Az Orsz. Kat. Nagygyűlés mondja ki, hogy szükségesnek tartja minden főiskolai városban kath. főiskolai egylet létesítését s ezeknek egy országos szövetségben való egyesítését, mire nézve a kezdeményezést a Bp-i Szt-Imre Önképző-Egylettől várja.” Mária Kongregációkat is alapítani kell, az elmélyülés miatt (vallásos-tudományos konferenciák, lelki gyakorlatok). Foglalkozni kell továbbá a főiskolások szegény anyagi helyzetével is: az intelligens proletariátus veszélyes sereg! Segélyezni kell tehát: kat. internátusok (a város romlott légkörében véd)! Bp-en 1900/1901-ben nyílik az első 10-15 fővel. Mondja ki a nagygyűlés, hogy fontos ez a keresztény karitász és a keresztény nevelés szempontjából egyaránt, „ s kérelemmel fordul a magyar katolikus közönséghez, a fő- és alsópapsághoz, a kat. körökhöz és egyesületekhez, hogy anyagi és erkölcsi támogatásukkal e czél keresztülvitelét lehetségessé tegyék.” „Akié az ifjúság, azé a jövő.”

1901-ben ismét helyet kapott a nagygyűlés programjában – a nevelés általános elvei mellett – a katolikus elitnevelés néhány kérdése. Mázy Engelbert bencés gimnáziumi igazgató az „Internátusok a középiskolai tanulók és egyetemi hallgatók részére” címmel tartott előadást, Mihályfi Ákos ismét a katolikus egyetemről beszélt. Ennek eredményeként az OKSZ egy egyetem építő-előkészítő bizottságot állított fel saját kebeléből. Illetve kimondta, hogy támogatja az internátusok felállítását, elsősorban az egyetemeken, másodsorban a középiskolákban (vidékem is, és a tanító rendek közreműködésére számít). Mihályfi a belga (Löweni) rendszer átvételét javasolta, amely a püspöki kar fennhatósága alatt áll, de állami elismerésben is részesül! (ettől lesz hallgató). Bölcsészkar: a tanító szerzetesekre kell számítani.

1902-ben Guzsvenitz Vilmos képezdei igazgató: A katolikus tanítóképesítésről, Késmárky István pécsi jogakadémiai tanár pedig a katolikus jogakadémiákról tartott előadást. 1903-ban Hirschler József, a kolozsvári Szent Imre internátus igazgatója az egyetemi internátusokról, Mihályfi Ákos ismét a katolikus egyetemről beszélt. 1906-ban, a hatodik nagygyűlésen a szociális jelleg domborodott ki, a szegénység és a munkásság problémái játszották a fő szerepet.

Ezzel szemben az 1907-es pécsi alkalom programja inkább a „népfelvilágosítás” kérdése körül forgott. Célja a minél szélesebb körű társadalmi felvilágosítás minél hatékonyabb megvalósítását szolgáló teendők meghatározása volt. Az közművelődési szakosztály első előadója Keményfy K. Dániel volt, aki a katolikus autonómia és az iskola kapcsolatáról beszélt. Megállapítása szerint az iskolai katolikus hitvallásos nevelés egyik garanciája az autonómia lenne, melynek megalkotását sürgető feladatnak tartotta. Úgy gondolta, hogy a katolikusok autonómia hiányában – a protestánsokkal ellentétben – az állam gyámsága alatt állnak, és az ebből következő elszigeteltségük miatt nem tudnak kifejteni olyan „intenzív erőt, melyet a jelenkor igényeinek megfelelő katolikus iskola-politika követel.” A cél szerinte az lenne, hogy az autonómia megalkotása révén az egész katolikus társadalom kezébe kerüljön a katolikus iskolák ügye, azokat ne csak a papság, hanem a világiak is magukénak tekintsék. Kifejtette, hogy az autonómia felkeltené az iskolák iránti nagyobb érdeklődést, az iskolákat pedig önállóbb jogok birtokába juttatná, hatásosabb védelemben részesíthetné őket, továbbá biztosítaná az egységes irányítást, tanmenetet és versenyképességet. Az intézmények anyagi fenntartását is az autonómiától várta, illetve elsősorban a kezelésébe kerülő vallás- és tanulmányi alaptól, másrészt az „önadóztatástól”, ugyanis – mint mondta – „az ember szívesebben áldoz arra, a mihez hozzászólása van és érdeke köti.” Ezt egészíthetnék ki a nagyobb egyházi javadalmasok önkéntes felajánlásai, hitelfelvételei. Ennek érdekében javasolta egy katolikus autonómiai jelzáloghitel-intézet és egy katolikus iskolaegyesület megalapítását is. Mindezek figyelembevételével ellenezte az iskolák állami segélyezését, mivel azok önállósága ez által jelentősen korlátozódik. Határozati javaslatában végül a katolikus autonómia mielőbbi megalkotásának támogatását kérte (a főkegyúri jog és a hierarchikus egyházi alkotmány tiszteletben tartása mellett), mivel ebben látta a katolikus iskolák fennmaradásának biztosítékát. Javasolta továbbá, hogy a városokban és a nagyobb községekben „autonómikus helyi bizottságok” alakuljanak a megvalósítás társadalmi előkészítése érdekében.

            A következő előadó Dr. Kovács János, a nagyváradi felső kereskedelmi iskola igazgatója volt. Hosszú beszédében a családi és iskolai nevelés szükséges reformját vázolta. A materialista világnézet, a vallástalanság és a közömbösség egyre szélesebb körű terjedését az előadó szerint a család és az iskola feltartóztassa, ebben látta sürgető feladataikat: „(...) az élet nem játék, üres mulatságok és szórakozások szintere, hanem erős küzdelem és szakadatlan harcz a népek óriási és kérlelhetetlen versenyében (...) a jelenkori ütközetek nem a harcztereken mennek végbe, hanem müvelődési és gazdasági téren.” Mint mondta, erre kell a nevelésnek felkészítenie az embert, az ifjúságot, először családi körben, később pedig az iskolában: „Neveljük fiainkat erős, bátor és önálló egyénekké, jellemben szilárd, erkölcsösségben és becsületességben sziklaerős, egyéni és vallásos meggyőződésben állhatatos, a vallás gyakorlásában nyilt, buzgó és tüzes férfiakká. Szoktassuk őket jó korán rendre, fegyelmezettségre, munkaszeretetre, felelősség- és kötelességérzetre, erélyre és kitartásra és a mi mindeme nemes tulajdonságok meginditója: akarni tudásra.” Nagy szerepet szánt ebben a – sok szempontból reformokra szoruló – középiskolai oktatásnak. Ezeknek is – mint mondta – jobban figyelembe kellene venniük a modern élet kívánalmait, a memória helyett a tanulók megfigyelő-, ítélő-, és gondolkodóképességet kellene fejleszteniük, illetve a nevelésnek az oktatás mellett nagyobb szerepet kellene kapnia. Az utóbbira ugyanis a szülőknek egyre kevesebb idejük marad a sok elfoglaltság és az ezzel járó idegi kimerültség miatt, ezért javasolta, hogy erre fokozottan figyeljenek az iskolákban. A kifejezetten ezért alapított városi katolikus internátusokat és konviktusokat azonban több ok miatt nem tartotta megfelelőnek. A legfontosabb problémájukat pont abban látta, hogy a városokban jöttek létre. Helyettük az angol minta alapján kialakítható vidéki nevelő-otthonokat tartotta alkalmasnak, melyek bemutatása után megállapította, hogy ez „megvalósítani igyekszik mindazt, a mit napjainkban a gyakorlati élet, a szociológiai irány, a való élet kívánalmaival számoló pedagógia hirdet és követel (...) a tanítás és a nevelés ne legyen tömegnevelés és tömegtanítás, hanem vegye tekintetbe a tanuló egyéniségét. Ismerjük meg a gyermeket!”

            Az iskolák kérdéséhez kapcsolódott Dr. gróf Csáky Adorjánnak – a kassai egyházmegye tanulmányi főnökének – beszéde is, aki a nagygyűlés előkészítő-bizottságának megbízásából „Diákkörök” címmel készült fel. A felkérésnek örömmel tett eleget, mivel úgy vélte, hogy „a társadalom megmentésének egyik legczélszerűbb eszköze az új társadalom helyes kinevelésében rejlik.” A fiatalok családi és iskolai nevelése még nem elegendő – mondta az előadó –, mert az ifjúság nagy részében nyers, az anyagiasságot hangsúlyozó eszmékkel találkozik. A megoldás azonban szerinte adta magát: „A mai világban, az átalakulás nagy korszakában, a mikor a szervezésen alapul a hatalom, a mikor mindenki szervezkedik a nagy csata eredményes megvívására, szervezkednünk kell nekünk is, szervezni kell az ifjúságot, mert ebben az erő.” Bár a szerző elmondta, hogy az utóbbi időben a diákkörök szervezése hazánkban is szaporodni kezdett, és számuk elérte a 90-et, melyek között vannak általános egyesületek, szakegyletek, segélyegyletek és sportkörök is, de a működésük koránt sem mondható kielégítőnek. Ennek okai többek között – állapította meg – az ösztönzés hiányában, a pénztelenségben és a rövid ideig tartó fellángolásokban keresendők. Megoldást abban látott, hogy a szervezést társadalmi mozgalommá kellene fejleszteni, és támogatókat kellene ehhez szerezni. Mintának a Szent Imre Köröket hozta fel, melyek az 1888 óta eltelt 19 évben kiválóan beváltak Budapesten, és újabbak alakultak Kassán, illetve Kolozsváron is. Ezek rövid bemutatása után a nagygyűléstől is azt kérte, hogy „mindama fontos anyghoz, melyet felölel, csatolja az igazi diákkör, a Szent-Imre-kör istápolásának és fejlesztésének kérdését is és hasson oda, hogy azok mentől nagyobb számban felállíttatván, kellő erkölcsi és anyagi támogatásban részesüljenek.”

            Még egy előadó érintette a nevelés kérését. Dr. Kerékgyártó Árpád az internátusok vallásos jellegéről értekezett. Az intézeti nevelésnek ez a formája a korszakban reneszánszát kezdte élni, sorra alakultak a városi bentlakásos iskolák. Kerékgyártó szerint a család nevelő szerepét – a növekvő számú tönkrement házasság miatt – sok esetben az internátusoknak kellene pótolniuk. Azokban a felügyelet passzív feladata mellett nagyobb jelentőséget tulajdonított az aktív nevelés szerepének. Ezért kiemelte, hogy az internátus szellemének milyensége elsőrendű szempont kell legyen, és a hazafias, erkölcsi és nemzeti jelleg mellet elsődlegesnek tartotta a vallásos alapok lerakását. Ugyanis például „a haza fogalma is teljesen üres, ha a vallást eldobjuk, a vallást, mely az isteni tekintélyt állítja az állam alapjául (...) a határozott vallást nélkülöző erkölcsi alap ugyanaz, mely már az iskolák nagy részét is meghódította. (...) A vallásos nevelés nem lehet nem hazafias, hiszen a vallás követeli a hazaszeretetet. A vallásos nevelés nem lehet erkölcstelen, hiszen a vallás és erkölcs ikertestvérek, egymástól elválasztva el sem képzelhetők.” Előadásának második felében a nem vallásos internátusokat vette számba, és vizsgálta az oda beíratott hallgatók felekezeti megoszlását is. Végül arra a következtetésre jutott, hogy ezek az intézmények káros hatással vannak az oda járó katolikus diákokra, és ezért kérte, hogy a szakosztály mondja ki, hogy „csakis a határozottan kat. szinezetű internátust tartja alkalmasnak magyar hazánk rekrisztianizálásához szükséges vallásos és hazafias nemzedék képzésére, és az ilyenek létesítését szükségesnek tartja, a meglévőket munkájában szívvel-lélekkel támogatja.”

A következő vidéki nagygyűlés 1909-ben volt Szegeden. A szakosztály legtöbb előadója a katolikus nevelés kérdéseit érintette. A leghosszabb és legjobban kidolgozott előadást a témában Keményffy K. Dániel, ferencesrendi áldozópap tartotta a polgári leányiskolák reformjáról és a nőnevelés egyes kérdéseiről.          Haasz Aladár – a Katolikus Sajtóegyesület munkatársa – a főiskolai internátusok jelentőségéről és helyes működtetési módozatairól beszélt. A főiskolai katolikus és nem katolikus hallgatók százalékos arányainak kedvezőtlennek értékelt tendenciáira hivatkozva kérte, hogy a nagygyűlés állapítsa meg, hogy az iskolai internátusok létesítésénél és üzemeltetésénél nagy figyelemmel kell lenni az olcsóság szempontjaira, sőt kifejezetten olcsó, vagy ingyenes helyek is alakíttasanak ki, melyeket ténylegesen a legszegényebb diákoknak juttassanak. Ettől remélte a szerinte katolikus szempontból kedvezőtlen felekezeti arányok módosulását. (SZÖV. ÉRT. 1910. 159-164.)

            A szegedi tanítóképző igazgatója – Galler Kristóf – a hitvallásos iskolák védelmének szükségességéről beszélve elmondta, hogy „a katolikus iskolák megtartandók s minden eszközzel védekezniük kell az államosítás ellen (...) a tanítói törvények azon rendelkezése, mely a fizetésben különbséget tesz a hitvallásos és állami tanítók között, minél előbb novelláris úton változtassék meg.” (SZÖV. ÉRT. 1910. 154-159.) A témakörhöz utolsóként Szebeny Miklós előadása kapcsolódott, aki a „A testedzés fontossága az ifjúság nemzeti, erkölcsi és testi erejének és egységének fejlesztésére” címen mondta el javaslatait. Az olcsó internátusok szerepére ő is kitért, de e mellett több egyedi javaslattal is előállt. Véleménye szerint a végzett katolikus hallgatókat egy központi egyesületnek kellene nyilvántartania, hogy a keresettebb szakmákban történő üresedések esetén (pl. orvosi, ügyvédi állások) minél hatékonyabban juthassanak be a megürült helyekre a katolikusok. A felső iskolák diákságának önszerveződésére minden lehetőséget fontosnak tarott, kiemelten pedig a testedző mozgalmak felkarolását támogatta volna. (SZÖV. ÉRT. 1910. 167-174.)

1910-ben Az első előadó – dr. Bittenbinder Miklós, hittanár – hosszasan értekezett a modern katolikus nevelési elvek témakörében, végül határozati javaslatot nem terjesztett elő. Kiemelte, hogy „a mai iskola azonban helytelen uton halad. Csak ismeretekkel látja el növendékeit, nem nevel. (...) a mai iskolák bérkaszárnyák (...) a tanárok túl vannak halmozva munkával, sok a növendékük, nagy a közlendő anyag. (...) Az iskola kiöli az egyéniséget (...) sablonokra szoktatott embereket akar nevelni.” A nevelésnek véleménye szerint ki kellene terjednie a testi és az erkölcsi területre egyaránt, a cél pedig az akaraterős és jellemes egyének nevelése lenne, akiket a boldogságuk elérése érdekében nem szabad túlzott mértékben óvni a nehézségektől sem.

            A nevelés témaköréhez szólt hozzá egy későbbi előadó is (Holló Ferenc, író, újságíró), aki a szociális nevelés fontosságát emelte ki. Kifejtette, hogy véleménye szerint a társadalom két véglete már nem a gazdag-szegény, erős-gyenge ellentétben keresendő, hanem a városi és falusi ember képezi ezeket a végpontokat. Megállapította, hogy „a társadalmi bajok ellen városban és falun szövevényes vitákkal, tudományos fejtegetésekkel, hivatalos apparátussal nem védekezhetünk. De nem védekezhetünk  puszta szociális népjólléti intézményekkel sem (...)” a megoldást a szociális nevelés jelentené, ami alatt nem teóriákat kell érteni, hanem „ránevelését a mai embernek arra az elvre, a mi máma a magyar fajból az egész vonalon hiányzik: a gazdaságosság elvére.”  Ennek érdekében felvetette, hogy minden tanítónak egyszerre képesített gazdásznak is kellene lennie. Határozati javaslatában ezért kérte, hogy a nagygyűlés mondja ki, hogy városban és falun is sürgeti a szociális nevelést, és ennek érdekében szükségesnek tartja a tanítói és tanítónői „oklevél megszerzésénél, különösen a falusi nép gazdasági nevelésének igényeihez mért gazdasági tanfolyam eredményes végzését”, és a jövőben az ilyen állások pályáztatásánál előnyben részesíti azokat, „akik valamelyik hazai férfi vagy női gazdasági tanintézetben az okszerű gazdálkodás, állat- és fatenyésztés, valamint a falusi háztartástanból eredményes vizsgát tettek.” A szakosztály a javaslatot elfogadta.

            A fentieken kívül még két előadás témája érintette az iskolai ügyeket. Szőke Sándor a magyar katolikus tanítóképzőknek a társadalom megerősítésében játszott szerepéről beszélt. Elmondta, hogy e szerepük betöltéséhez erőteljes fejlesztésük szükséges. Ezért kérte a nagygyűléstől a püspöki kar támogatásának megszerzését a katolikus tanítóképzők megerősítéséhez. Értve ez alatt a szervezeti, felszerelésbeli, valamint a tanárok képesítettségét érintő kritériumokat. Kérte továbbá, hogy történjenek lépések a hasonló állami intézetek tanáraival egyenlő fizetések és anyagi ellátottság garantálása érdekében, még abban az esetben is, ha ezeket „az államsegély igénybevételével kell egyenlővé tenni az állami tanárokéval.” Ugyanis, az államnak azokat a feltételeit, amelyekhez a segély nyújtását köti, amúgy sem lehet kikerülni, mivel az ellenőrzés joga a törvény szerint őt illeti. Így viszont az egyházmegyék által fizetett állami adóból legalább valamennyi visszatérülhetne. Ez a lépés – a szerző szerint – az államosítástól még messze van. A szakosztály ezt a javaslatot is támogatta.

            A másik előadó Millner Antal volt, aki a kötelező népiskolai hitoktatás tárgyában terjesztett be javaslatot. Mivel véleménye szerint az emberiség minden válságát a vallástalanság okozta, és mivel erre vezethető vissza a kor erkölcsi hanyatlása is, ezért elsőrendű feladatnak tekinti a hitvallásos iskola és a vallásos nevelés megerősítését. Ezt azért is szükségesnek látta, mert szerinte a hazaszeretet is levezethető valláserkölcsi alapokból. Javasolta tehát, hogy a nagygyűlés mondja ki, hogy „a hit- és erkölcstan tanítását a közoktatási tényezők minden fokozatán nemcsak elengedhetetlen követelménynek, hanem erkölcsi, hazafias és társadalmi szempontból eminens érdeknek is tartja, miért is a hitoktatásnak az iskolából való kizárását pedagógiailag is tévesnek, végzetes hibának minősíti és ily törekvések ellen leghatározottabban tiltakozik.” A szakosztály a kérésnek eleget tett.

1911-ben Mihályfi Ákos felújította az első és második katolikus nagygyűlésen előterjesztett határozatait. 1912-ben nem tartottak nagygyűlést, mert a hazai katolikus közélet a bécsi eucharisztikus kongresszuson vett részt.

1913-ban Zsembery István a következő határozati javaslatot terjesztette elő: „a tizenkettedik órához jutottunk, amikor ezzel a kérdéssel foglalkoznunk kell… Az 1-2, 11. ngy határozatait felújítva mondja ki a ngy… a P.P.alapította egyetem jellegének megóvására szervezett bizottság negyedévente Mo hercegprímásához jelentést tegyen és szükség esetén az OKSZ elnökségét rendkívüli Orsz. Kat. nyg. összehívása iránt keresse meg.” (egyhangúlag elfogadva)

A nagygyűlések a hazai katolikus társadalom kiemelt közéleti eseményei voltak, melyekre eddig a történetírás kevés figyelmet fordított. Szerepük a mozgósítás, az összezárás mellett az identitásképzésben ragadható meg. Ezeken az egyházi és világi katolikusok közösen tanácskoztak a legfontosabbnak ítélt problémákról és hoztak róluk jogi kötelező erővel nem bíró, deklaratív határozatokat. Ebből a szempontból a katolikus autonómia hiányát is valamennyire pótolni próbálta a nagygyűlések sora. Bizonyos szempontból úgy is értelmezhetők az itt felmerült javaslatok, mint egy versenyképes katolikus „különtársadalom” létrehozásának kísérlete, válaszolva a különféle ideológiai (liberális, radikális és konzervatív) és szakpolitikai kihívásokra. A katolikus értelmiség soraiban sokan ebben látták a megmaradás, és a kimozdulás lehetőségét.

Katolikus társadalomszervezés a 19-20. század fordulóján - beszámoló műhelykonferenciáról és kerekasztal-beszélgetésről

A Pécsi Hittudományi Főiskolán működő Pécsi Egyháztörténeti Intézet 2014. március 20-án műhelykonferenciát és kerekasztal-beszélgetést rendezett az első világháborút megelőző magyarországi katolikus társadalomszervezésről (ennek ideológiai hátteréről, valamint csatornáiról, a katolikus nagygyűlésekről, az egyházi sajtóról). A meghívott előadók rövid vitaindító előadásokat tartottak, melyek alapján sor került néhány kérdés alaposabb körüljárására. A rendezvény témafelvetését az indokolta, hogy az 1890-es évektől a katolikus egyház és a katolikus társadalom a szociális problémák egyre szélesebb körére igyekezett megoldást találni. Világegyházi impulzusok és nemzetközi minták hatására a civil élet szervezése és a problémakezelési mechanizmusok intézményesítése élénk diskurzus tárgyát képezte. Ennek fontos fórumai voltak az éves katolikus nagygyűlések, és a katolikus önszerveződés más formái (Katolikus Népszövetség, katolikus szövetkezeti mozgalom, stb.). Ezzel kapcsolatban fontos kérdés, hogy mennyire voltak ezek a szervezetek spontán, alulról létrejövők, illetve mennyire felülről ösztönzöttek. Illetve, hogy milyen viszonyt alakítottak ki a kor ideológiai áramlataival, egyéb világnézeti mozgalmaival.

A modernizálódó és polgárosuló magyar társadalom kitermelte saját válságjelenségeit és új szerveződési formáit (pl. kivándorlás, városi szegénység, alkoholizmus, szövetkezeti mozgalom, a vidék gazdasági és társadalmi problémái, az oktatási rendszer szükséges reformjai, szegények taníttatása, a katolikus sajtó problémái, stb.), melyek megoldására – világnézeti alapú alternatívát nyújtva – a katolikus egyházi és világi társadalom/értelmiség is válaszokat próbált adni. A beszélgetés során külön figyelmet szenteltek a nemzetközi minták, hatások, kölcsönhatások körüljárásának, és annak, hogy ezeken a területeken miként zajlott le a szervezés, hogyan tematizálták az említett kérdésekről folytatott vitákat.

Gárdonyi Máté, a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola oktatója „X. Pius és a világiak” címmel tartotta előadását. A XIII. Leó pápa enciklikáival megalapozott katolikus társadalmi tanítás kifejtése és egyes részeinek konkretizálása az őt követő egyházfők alatt is folytatódott. A konkrét olaszországi politikai helyzettől függetlenül is, világegyházi szinten is felmerült a világi híveknek a közéletbe való aktív bekapcsolódásának szükségessége. X. Pius pápa 1905-ös enciklikája kifejezetten ennek szorgalmazása érdekében beszélt az actio catholica (katolikus akció) szükségességéről. A katolikus társadalom alapjaiban való megerősítése, a keresztényellenes civilizáció elleni fellépés érdekében az ember tekintélyének helyreállítását és a plébániai működés – világiak bevonásával való – megerősítését hangsúlyozta. Ennek egyik eszközét a klérus ellenőrzésében és működési feltételeinek javításában látta, de felhívta a figyelmet a pártpolitika, a modernitás és a demokrácia következményeinek figyelembevételére is. Az együttműködés és a célok elérése érdekében a közvetlen eszközök mellett (világi apostolkodás, felebaráti szolgálat, irgalmasság) a közvetett eszközök (tudományok művelése, keresztény erkölcs és az anyagi jólét előmozdítása) kiaknázására is felhívta a figyelmet. A központi kérdés tehát – a hitelvek épségének megőrzése mellett – az alkalmazkodás volt. Ezt nem sematikus újraszervezés révén, hanem a helyi viszonyokhoz alkalmazkodó, a konzervatív reformok által képzelte el. Kiemelte, hogy az újraevangelizációs törekvések során figyelemmel kell lenni a hívek gazdasági érdekeire is (szociális katolicizmus). Mindezek érdekében a politikai életbe való aktív bekapcsolódás, a civil társadalom megszervezése (a munkás és paraszti rétegekre is figyelemmel) fontos egyházi társadalompolitikai cél lett. A világiak bevonásával zajló Vereinkatholizismus tehát szentszéki ösztönzést kapott.

A nemzetközi hatások és impulzusok körbejárása tekintetében szolgált fontos részletekkel Petrás Éva, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa. „A magyar katolikus társadalmi gondolkodást érő nemzetközi hatások a 19. század utolsó harmadában” című előadásában elsősorban a németországi keresztényszocialista gondolat megalapozóinak magyarországi recepciójáról beszélt. Ketteler mainzi püspök (mint szociálpolitikus) gondolatainak hazai recepciója kapcsán kiemelte, hogy ennek viszonylag korai lehetőségei adódtak az I. Vatikáni Zsinat idején, amikor több hazai katolikus egyházi és világi is kapcsolatba került a püspökkel. Apponyi Albert és Prohászka Ottokár személyes tapasztalatai és kapcsolatai később a hazai szervezés alkalmával hasznosultak. Bár a németországi viszonyok több szempontból eltérőek voltak a  magyarországitól, de a német vonal elméleti hatása nem elhanyagolható.

Ezek után a következő előadó már a magyarországi katolikus társadalomszervezés konkrét problémáiról beszélt. Klestenitz Tibor (MTA BTK Társadalomkutató Központ, Történettudományi Intézet) „A pártpolitikai vagy „politikamentes” társadalmi katolicizmus elsőbbségének kérdése” címmel fontos kérdéseket érintett. A hazai társadalmi és politikai katolicizmus három szintjét különböztette meg. A vallási-evangelizációs, illetve az egyesületi (katolikus milieu kialakítása) szint mellett a politikai szintre koncentrált. Ebben az összefüggésben beszélt a katolikus nagygygűlésekről, mint egyfajta „katolikus parlamentről”. Az 1880-as évektől egyre intenzívebb állami törekvés, ami az egyházi iskolák „elközösségesítésére” irányult, először a klasszikus válasz reflexét váltotta ki az egyházban, és kísérletek történtek egy nemzeti zsinat összehívására. Ennek sikertelensége, illetve az egyházpolitikai törvények elfogadása új cselekvési megoldásokat eredményezett. Elsősorban világiak hoztak létre katolikus kaszinót, majd kísérlet történt egy országos katolikus szövetség megalakítására is. Az első nagyobb, országos esemény a katolikus körök 1896-os találkozója volt Budapesten. A civil szféra szervezéssel párhuzamosan a politikai szervezkedés is elkezdődött. A cél egy „pártok feletti párt” létrehozása volt, melynek első kísérlete a Néppártban öltött testet 1894-ben. Azonban már 1903-ra többen eltávolodtak a párttól, és konkurens intézményekben gondolkodtak. Ennek egyik eredménye volt az 1907-ben megalakult Katolikus Népszövetség, melynek szervezőtevékenysége folytán a vizsgált korszak végére 300.000 tagot sikerült gyűjtenie. A „szervezett urnához irányítás” mellett a népszövetség fontos szociális tevékenységet is végzett.

A negyedik előadó a egy esettanulmányon keresztül próbálta megvilágítani, hogy a katolikus társadalomszervezés milyen ideológiai ellenállás közepette zajlott az első világháború előtt. Csibi Norbert „A (köz)művelődés felekezeti és ’felekezet-független’ formáiról – Az 1907-es pécsi Szabadtanítási Kongresszus tanulságai.” címmel tartott előadást. A 19-20. század fordulójának politikai eszméi és mozgalmai fontos, társadalomalakító tényezőnek tekintették a közművelődést. Az egyes ideológiák képviselői számos fórumon hangot adtak e területtel kapcsolatos kritikájuknak, és igyekeztek elérni intézményeinek, tartalmainak megváltoztatását. Az eltérő álláspontok különösen élesen ütköztek a szabadtanítás témáiról, fórumairól és módszereiről 1907. október 2. és 6. között Pécsett megrendezett Szabadtanítási Kongresszus alkalmával, elsősorban azok felekezetekhez kötődő illetve azoktól független formáival kapcsolatban. A kongresszus szervezési előzményeinek és az egyes szakosztályokban lezajlott vitáknak a bemutatása után az előadó megállapította, hogy a bemutatott főbb érvek és ellenérvek, a megszólalások hangneme és eltérő fogalomrendszere is mutatja, hogy két olyan fél vitájáról volt szó a szabad tanítás pécsi kongresszusán, melyek megegyezésére kevés esély mutatkozott. Sőt, a kongresszus alkalmával vált még inkább nyilvánvalóvá, hogy a népművelés, illetve tágabban a társadalom átfogó megszervezése terén eltérő utakon járnak a résztvevők. A saját tábor megszervezése – és ennek érdekében a közművelődés intézményrendszerének felhasználása – mindkét oldalon alapvető feladatnak mutatkozott.

Az előadásokat hozzászólások követték, melyek a katolikus társadalomszervezés hatékonyságához és konkrét irányaihoz kapcsolódtak. Az elhangzó válaszok elsősorban a katolikus népszövetség működésére utaltak, illetve felvetődött, hogy a társadalomszervezés horizontális dimenziói (egyesületek, szervezetek) mellett fontos figyelni a vertikális, mélységi dimenzióra is, elsősorban a hittételek pontos és átélésre alkalmas módon való közvetítésére. Ez utóbbival kapcsolatban merült fel a korszakban a papképzés és az iskolai hitoktatás reformja és megóvása szükséges.

Összességében elmondható, hogy éves katolikus nagygyűlések a katolikus társadalomszervezés vizsgálatnak alkalmas fókuszpontjai lehetnek, de az előadások és a beszélgetést nem szűkítették le csak erre a tematikára. Arra is sor került, hogy az egyházi értelmiség törekvéseit a kor (köz)művelődési jelenségeinek kontextusába helyezték az előadók.

A katolikus egyház két világháború közötti társadalmi szerepvállalása, az állam-egyház viszony értékelése több szempontból vitatott terület, különösen az „ún. katolikus reneszánsz” léte vagy nem léte. Az ekkor zajló folyamatok megértéséhez sokban hozzájárulhat az első világháború előtti évtizedek hazai és nemzetközi fejleményeinek mélyebb megértése, a szerveződés motivációinak és formáinak körüljárása, a társadalmi problémákra adott egyházi/felekezeti válaszok megbeszélése, a kontinuitás és diszkontinuitás vizsgálata. A téma nemzetközi és hazai vonatkozásokat is felvető, politikai és társadalmi beágyazottságának körüljárása ezen a rendezvényen ilyen szempontból sem volt érdektelen.

Római impulzusok és püspöki közreműködés

A püspöki kar támogató magatartása nem volt független attól sem, hogy a pápa is iránymutatást adott a katolikusok közéleti tevékenységével kapcsolatban (1893):

„Eközben érkezett meg Ő Szentségének f. évi szept. 2-án kelt s a magyar püspöki karnak f. évi márczius 3-án felterjesztett memorandumára válaszul küldött „Constanti Hungarorum” bekezdésü encyclicája, nemkülönben Rampolla biboros államtitkár levele, mely a sz. Atya nevében következőkben jelöli meg a püspöki kar teendőit: 1) a tervezett egyházpolitikai törvényjavaslatok előterjesztése után adjon ki a püspöki kar közös pásztorlevelet, rámutatva ebben a fenyegető veszélyre és az ez ellen való védekezés módjaira; 2) hasson oda, hogy kath. körök és hirlapok keletkezzenek, országgyűlési képviselők választása alkalmával pedig a kath. érdekek iránt igazságos és lelkes érzelmü férfiak jöjjenek be a törvényhozásba.” (PKK Jgyk. 1893. november 30.)

Ezzel összhangban több egyházmegye püspökei és világi katolikusai aktivizálódtak is:

A pécsi egyházmegyében alakuló Pécsi (később: Belvárosi) Katolikus Kör 1894. február 8-i alapszabálya szerint „A kör fővédnöke mindenkor a pécsi püspök” (2.§), és a kör célja „elsősorban a Pécs sz. kir. város területén, azután pedig környékén lakó katholikusok szellemi, társadalmi és anyagi érdekeinek előmozdítása, a vallási-erkölcsi szellem-, a közművelődés- a katholikus öntudat érzetének ébrentartása és az összetartás szilárdítása által.” (3.§) (A „Pécsi Katholikus Kör” alapszabályai. Pécs, 1894. 3.)

Az szerveződő egyesületek országos, központi szerve azonban nem volt elégedett a mozgalom hatékonyságával. Ennek okait keresve a Magyarországi Katolikus Egyesületek Országos Szövetségének 1905-ös közgyűlésén az éves jelentés elemezte a szervezet működési nehézségeit. A legfőbb problémát abban látták, hogy sok esetben nem kaptak egyházmegyei támogatást. Bár 1904 folyamán az ország minden esperesi kerületét felszólították, hogy jelöljenek ki mindenhol egy-egy alkalmas személyt a szövetség képviseletére, és több mint kétszáz esperesi kerület ezt meg is tette, mégsem volt kellő eredménye a munkának. Rengeteg helyi „tevékeny apostol” született így, kiknek nevéhez egész vidékek megelevenedése volt kapcsolható, de a várt hatás mégis elmaradt. Ami pedig ehhez hiányzott, az a püspöki jóváhagyó és támogató tekintély, a meghatalmazás súlya: „(...) ott, hol ez már megtörtént, például a kassai, székesfehérvári és részben a pécsi egyházmegyékben (...) a kerületi képviselők száma teljes. Több ülést tartanak évenként, még pedig főpásztoruk elnöksége mellett. Megyei szervezettel és rendszabálylyal bírnak. A legégetőbb kérdéseket letárgyalják, a kölcsönös jelentéseket megteszik. Az egyes képviselők otthon saját kerületi üléseiken a társadalmi mozgalmak és a megyei szervezet határozatainak előadói, melyek fölött vitát kezdeni kötelesek és a megállapodások úgy foglalnak helyet a kerület hivatalos jegyzőkönyvében, mint más legfontosabb egyházi ügyek. A jegyzőkönyv az egyházmegyei főhatósághoz jut, melyből a főpásztor papjainak társadalmi tevékenységéről, ebben követett irányáról tudomást szerez. A hol ezen megyei szervezettség már fönnáll, a képviselők határozott, az egyházmegyei körlevélben is nyilvánosságra hozott püspöki megbízást nyertek teendőik végzésére, a kerület társadalmi mozgalmainak intézésére.”(A Magyarországi Katolikus Egyesületek Országos Szövetségének Évkönyve. 1905. Budapest 1906. 5.)

Az első „valóban” országos nagygyűlést az 1895-ben Budapesten alapított Katolikus Körök Szövetségének jogutód szervezete rendezte. A Magyarországi Katolikus Körök és Olvasóegyletek Országos Szövetsége 1899 végén határozat el, hogy országosan és éves rendszerességgel kívánnak ilyen rendezvényeket tartani. A következő évben több napig tartó, Országos Katolikus Nagygyűlést volt, a kereszténység 900. évfordulójának megünneplésével egybekötve (1900. augusztus 17-19.)