Az 1869-es tervezet után hosszabb ideig nem találunk újabb nyomokat... Újabb lendületet akkor tapasztalunk, amikor a hazai (egyház)politikai helyzet és a vatikáni iránymutatások eredményeképpen az 1890-esévekben megint aktuális lett az aktív katolikus társadalmi-politikai szerepvállalás kérdése. A szervezés sikerének egyik fontos tényezője volt, hogy a magyarországi püspökök és az egyházi hierarchia felsőbb szintjei támogatják-e a nagygyűlések rendezését. Ez egy alulról szerveződő "mozgalom" esetében is fontos szempont volt...
Magyarországon az egyházpolitikai törvények vitái kapcsán kezdett (újra) szerveződni a nagygyűlési mozgalom. 1894. január 16-án volt az első nagyobb ilyen típusú összejövetelt a fővárosi Vigadóban. (Korábban már voltak egynapos gyűlések, melyeket valamelyik vidéki városban tartottak, és elsősorban az állami egyházpolitika revízióját követelték, illetve a Katolikus Néppárt megalakulásában játszottak szerepet.) Az 1894-es Vigadóbeli gyűlésen 12 püspök is megjelent, a résztvevők 450 egyházközségből érkeztek, és kb. 12.000-en voltak. Itt alakult meg az a 21 tagú bizottság, amelynek feladata egy országos méretű katolikus nagygyűlés előkészítése volt. Erre azonban akkor még nem kerülhetett sor, ezek csak 1900-tól váltak rendszeressé.
Ennek egyik oka lehetett,
hogy a kezdeményezők a püspöki kar egységes támogatását ebben az időszakban még
nem tudhatták megszerezni. A püspökkari konferencia már 1892. május 10-i
ülésén foglalkozott a kérdéssel. Itt Schlauch Lőrinc (nagyváradi püspök) elnökletével
bizottságot állítottak fel, melynek feladata az volt, hogy a nagygyűlésekkel kapcsolatosan
véleményt fogalmazzon meg. Ennek előterjesztése 1892. december 17-én történt
meg. A nagygyűlések eszmeiségét az itt felszólalók mindegyike támogatta, de
többek részéről aggodalmak merültek fel azzal kapcsolatban, hogy időszerű-e az
eszme realizálása.
A bizottság elnöke például azon aggodalmának adott hangot,
hogy még nem létezik az országban az az "egészséges katolikus közszellem", mely
egy országos gyűlés sikerét garantálhatná. Fehér Ipoly (pannonhalmi főapát) is
azon a véleményen volt, hogy „nálunk ez
idő szerint még hiányzik a katolikus gondolkozás és érzés fegyelmezettsége; e
nélkül pedig veszélyeket rejthet magában egy országos gyűlés, mely végre is
arra lenne hivatva, hogy a kath. magasabb érdekeket egységes szellemben
szolgálja (...) a kath. öntudatot helyi körök alakitásával kellene előbb
megteremteni, és csak azután kellene átlépni az országos életnyilvánulás
terére.”
Velük ellentétben Steiner Fülöp (székesfehérvári püspök) éppen azért
tartotta volna kívánatosaknak az országos katolikus gyűléseket, mert ezeken a
most még csakugyan hiányzó közszellem kialakulhat, ahogyan ez szerinte a
németországi nagygyűlések esetében is történt.
A hozzászólások meghallgatása
után a püspöki kar végül úgy határozott, hogy „elvben helyesli ugyan és melegen üdvözli az országos kath. gyülés eszméjét,
megvalósitását azonban alkalmas időpontra óhajtja halasztani.”
Az 1894-es, két évvel későbbi Vigadóbeli
gyűlés előkészületei kapcsán is érezhető volt még a püspöki kar óvatossága. A
Zichy Nándor által ekkor beterjesztett programot és ügyrendet csak részben
fogadták el, illetve a püspöki kar testületi megjelenésének kérdésében is
óvatosan fogalmazott a megszavazott határozat: „(...) a nagygyülésen tartandó előadások szövege előzetesen mutatassék
be hgprimás Ő Eminentiájánál, a ki intézkedni fog azok megbirálása iránt; a
tárgysorozatba fölvett és a kersztény socialismusról szóló előadás pedig, mint
ez időszerint nem opportunus tárgy, teljesen hagyassék ki a programmból. A
püspöki kar tagjai (...) a nagygyülésen pedig a lehetőséghez képest
testületileg meg fognak jelenni.”
Egyelőre maradtak tehát
a helyi kezdeményezések, és a katolikus egyesületi élet szervezésének munkálatai. Néhány
egyházmegyében a következő években már fontos eredmények voltak, melyek megalapozták egy országos egyesületi kongresszus összehívását...
