A
18-19. század folyamán a nagyobb európai egyetemek jelentős átalakuláson estek
át, középkori jellemzőik átalakultak, és különböző mértékben ugyan, de a nemzetállamok
befolyása alá kerültek. A katolikus egyház, amely kezdettől szorosan
összefonódott az európai tudományossággal és a felsőoktatási intézmények
fenntartásával, ebből a szempontból is új helyzetben találta magát. A katolikus
többségű államokban az államegyházi keretek kialakulása miatt szűkült le a
mozgástér, később viszont éppen ennek lazulása okozott nehézségeket, a kiszélesedő
verseny keretei között kellett boldogulni. Azokban az országokban, ahol a
katolikusok kisebbséget alkottak, a helyzetet már a kezdetektől a verseny,
illetve az elkülönülés (saját normakommunikációs hálózat kiépítése) határozták
meg.
XIII. Leó pápa a
tudományok szerepéről
A
19. század második felében a szentszéki megnyilatkozások érintették az
egyháznak a magasabb szintű oktatásban és a tudomány területén betöltött
szerepét, és igyekeztek orientálni az egyes országok katolikusait a megfelelő
viszonyulási pontok megtalálásában és a konkrét teendők területén. XIII. Leó
pápa Aeterni Patris (1879. augusztus
4.) kezdetű, Aquinói Szt. Tamás bölcseletét felújító körlevelében felhívta a
figyelmet arra, hogy korának téves nézetei a bölcseleti iskolákból szivárogtak
át a társadalom minden rétegébe, ezért a filozófiai iskolák társadalomalakító
hatása nem hagyható figyelmen kívül. Pozitív irányból közelítve a kérdést, azt
is kifejtette, hogy a bölcselet másrészt utat nyit az igaz hitre, a szívet
előkészíti a kinyilatkoztatás befogadására. Éppen ezért a bölcselet feladata az
apológia, a hitigazságok védelme is, ez jelenti a hit bástyáját és a vallás
erődítményét. A cél tehát, hogy az ész által felhozott vallásellenes
érvrendszerrel szemben olyan érveket kell felállítani, melyek a hit
megerősítését szolgálják. Az ész fegyvere ellen az ész fegyverét kell
használni, mely hatástalanítja annak érveit. Az apológia legjobb eszközének a
pápa a skolasztika felújítását tartotta, mely kellően rendszeres és módszeres
keresztény bölcseleti iskola volt. Elsősorban Aquinói Szent Tamás filozófiájának
tanulmányozását, az ész és hit összeegyeztetésének tamási útját ajánlotta
(neotomizmus).[1]
Korának bölcselet tévútjaival szemben fel kívánta fegyverezni a következő
generációt, mikor azt írta, hogy „a
tudomány egészséges és erős táplálékával kell az egész ifjúságot, s különösen
azt, mely az egyházi pályára lép, nevelni, hogy erőben bővelkedve s kellőképp
fölfegyverkezve, jó korán hozzá szokjék a vallás bátor és bölcs védelméhez.”[2]
XIII. Leó pápa úgy látta, hogy a bölcseleti tudományok reformja nem halasztható
tovább, ugyanis a többi tudományterület (és a művészetek) is új erőt meríthetnek
ebből, elsősorban a természettudósok, akik szintén nem nélkülözhetik a
bölcseleti képzést.[3]
1880. március 7-én, Szent Tamás ünnepén
a világ minden részéről számtalan tudós jelent meg Rómában, egyetértésüket
demonstrálva a pápa előző évi körlevelében kifejtett gondolatokkal. A szentatya
hozzájuk intézett beszédében (Pergratus
Nobis) azt üzente a világ katolikus tudósainak, hogy az „értelmi műveltséget bensőséges
vallásossággal párosítani s a tudományokat művelni”[4]
az elsődleges kötelességük és felelősségük. Mint mondta, „karoljátok fel nagy buzgón a
természetvizsgálatot, amely téren korunk elmés találmányai s azok áldásos
hasznosítása méltán kivívják magoknak az egykorúak bámulatát s az utódok
elismerő magasztalását.”[5]
(97.)
Rómában Szent Tamást még ugyanebben az
évben (Cum hoc sit, 1880. augusztus
4.) a tudományok, líceumok, akadémiák
és iskolák védőszentjévé nyilvánították
és előkészítették összes műveinek kiadását. Tették mindezt abban a reményben,
hogy „hogy e nagy és szent férfiú
pártfogása jelentékenyen elő fogja segíteni az egész társadalom javára a
bölcseleti és theológiai tanulmányok reformját. Az igaz, való tudományból
származik a magán- és közélet szolidsága: a szolid élettel pedig együtt jár a közjó,
a rend és a béke.”[6]
Megkezdte működését a Szent Tamás Akadémia is, mely felolvasások és
vitasorozatok rendezésével kívánta szolgálni a kifejtett célokat.
XIII. Leó a tudomány és a vallás
(illetve az egyház) pozitív viszonyának elsősorban az ifjúság nevelése és a
katolikus értelmiség következő generációinak jövője szempontjából tulajdonított
jelentőséget. 1883 augusztusában levelet írt de Luca, Pitra és Hergenhorther
bíborosokhoz, melyben a történettudomány jelentőségét fejtegette (Saepenumero
considerantes). A pártérdekeknek és a szenvedélyeknek
szolgáló történetírás káros hatásáról írva megállapította, hogy az nem az élet
mestere és az igazság szövete lesz: „A történelem
u.i. nagy vonzerőt gyakorol az ifjúság izgékony s könnyen hevülő kedélyére. (…)
ha már ifjú korában szívja magába a mérget, alig fog találni orvosságra. Nincs
is alapos remény arra, hogy az ilyenek idővel észre térjenek s elfelejtsék azt,
amit tanultak.”[7] Mivel alaposan csak kevesen tanulmányozzák a
történelmet, ezért nagyon fontos, „hogy minél előbb segítsünk az égető
szükségen s megakadályozzuk, hogy az oly szép tudomány, milyen a történelem, a
köz- és magánérdekek mételyévé váljék. Írjanak derék, számottevő tudósok
történeti műveket, melyek föltüntessék,
mi az igaz, mi nem – s rágalomnak bizonyítsák és eloszlassák a pápák ellen emelt gyalázatos vádakat.
Az ellenfelek sovány s készakarva átsurranó előadását silányítsa tönkre a tények gondos és oknyomozó földerítése,
értelmes, körültekintő ítélet szállítsa le értékükre a vakmerő állításokat, s
tapintatos megkülönböztetés derítse fel a könnyelmű ráfogásokat. Arra kell iparkodni, hogy magukból az
okiratokból derítsék föl mindazt, ami költés és ráfogás; lebegjen szemük előtt
a történetírás főszabálya, hogy semmi valótlant ne mondjanak és semmit igazt el
ne hallgassanak: kerüljük a részrehajlás és a készakaratos elhallgatás
látszatát. Szükséges azonkívül, hogy tankönyveket is írjanak iskolai
használatra, melyek az ifjúság kára s az igazság rovása nélkül szolgálják a
történettudományt. E célból már elrendeltük, hogy okirattáraink tárva-nyitva álljanak a
hit és a tudomány szolgálatára s most ismét elrendeljük, hogy a vatikáni könyvtár a történetbúvárok
rendelkezésére álljon. Adná az
ég, hogy minél többen lelkesülnének munkára ösztönözve az igazság
földerítésének vágyától s bár vonnának le kutatásaikból emlékezetre méltó
tanúságokat.”[8]
A tudományok szakszerű művelésének fontos eleme az
azt művelők között kialakult személyes-tudományos kapcsolati háló kialakítása.
Ennek létrehozását célozták a katolikus tudósok találkozói és eszmecseréi. Fontos
színtere volt ennek az 1888-tól időszakonként megrendezett katolikusok
nemzetközi tudományos kongresszusa.[9] Az első találkozó
előkészítésekor XIII. Leó a Quod secundo
Rothomagensi
kezdetű levelében (1887. május 20.) annak a reményének adott hangot, hogy az a
tudományt előmozdítja majd, és a hitnek is oltalommal szolgálhat. Egy ilyen
találkozónak a legfőbb célja az eszmecsere, az együttműködés, hogy a résztvevők
elsősorban a természettudományos és történettudományi kutatásaikat az egyház
javára és a keresztény bölcselet emelésére fordítsák. Figyelmeztetett arra is,
hogy a kongresszusi résztvevők nélkülözik az egyházi tekintélyt, ezért úgy
szóljanak hozzá a tudományos kérdésekhez, hogy ne próbáljanak teológust
játszani, maradjanak a tudományágak határai között.[10]
A másik fórum, ahol a tudomány legújabb eredményei lecsapódtak,
az egyes országok egyetemei és főiskolái voltak. Az, hogy ezek miként működnek,
milyen mértékben sikerül érvényesíteni a fenntartó által elvárt értékrendet és
tudományos színvonalat, nem volt mellékes körülmény akkor, amikor az állam ezen
a téren is folyamatos expanzióban volt. Európában többféle variációja alakult
ki az állam és az egyház a felsőoktatás területén való együttműködésének. Az
államivá váló volt katolikus német és az osztrák-magyar egyetemeken legtöbb
esetben megmaradtak a katolikus teológia külön karai. A francia forradalom
után Trier, Mainz, Köln, Strasbourg egyetemei megszűntek, Bajorországban a
jezsuita rend felszámolása miatt bezárt az ingolstadti egyetem is, melyet az
állam indított újra Münchenben. A nyugati német területeken 1815-ben nem volt
katolikus egyetem. Svájcban a baseli egyetem protestáns lett, és új
katolikus egyetem felállításában csak azután kezdtek gondolkodni, miután állami
segítséggel az ókatolikusok alapítottak egyet. Nagy Frigyes Poroszországban a
feloszlatott sziléziai rendek vagyonából egyetemet alapított Breslau-ban,
melyen két hittudományi kart is létesítettek, egy katolikust és egy
protestánst. Ugyanennek a modellnek az adaptálása történt meg később a bonni
egyetem esetében, és ezt az utat követte a würzburgi és a Hessen-Darmstadt-i
egytem is.[11]
A tübingeni protestáns egyetem keretei között kialakítottak egy államilag
fenntartott katolikus teológiai kart. A bécsi egyetemen, mely az osztrák-magyar
állam németajkú területeinek legfontosabb felsőoktatási intézménye volt,
1873-ig a rektor és a dékánok katolikus vallásúak kellett legyenek, és a
protestánsok minden próbálkozásuk ellenére sem tudtak hittudományi kart
alapítani az első világháború előtti időszakban. Innsbruckban az egyetemet az
állam irányította a különféle rendi alapítványok pénzéből, II. József idején ez
a befolyás tovább erősödött. Itt 1826-tól működött egy hittudományi kar, de a
konzervatív kormányzat az 1880-as években arra törekedett, hogy az egész
egyetem katolikusabbá váljon. Az Osztrák-Magyar Monarchia nem németajkú
területein a papképzés jellemzően a szemináriumokban folyat, de az egyetemeken
megmaradtak az állami katolikus teológiai karok. Így alakult Prágában,
Krakkóban, Lembergben, Budapesten és Zágrábban is.[12] Ezek esetében azonban a
bécsi felsőfokú papképzés jelentősen elszívta a hallgatói állományt.
Olaszország létrehozása után a bolognai, nápolyi és paduai egyetemek is
elvesztek, ezért az elit papképzés terepe a Collegium Romanum lett.[13]
A viszonyok tehát sokfélék voltak, és a legtöbb
esetben kompromisszumokkal kellett együtt élni. A katolikus elitképzés (akár
egyházi, akár világi területekről volt szó) pozícióinak megőrzéséhez a
legcélszerűbbnek több szempontból is új, felekezeti egyetemek alapítása tűnt
célravezetőnek.
Katolikus
egyetemalapítások – nemzetközi minták és modellek
A
francia forradalom előtt Európában a szerzetesrendeknek sokkal nagyobb
befolyása volt az egyetemekre, mint azt követően. Elsősorban a jezsuiták voltak
azok, akik a teológiai, de sok esetben a többi kar professzorait is adták. Ezt
követően az államok egyre nagyobb befolyásra tettek szert az egyetemi szférában
is, ezáltal szűkítve a lehetőségeit a felekezeti és egyéb fenntartóknak.[14]Az
egyházak kezdtek kiszorulni az egyetemi szférából, és a szekularizáció, a
racionalista filozófia különféle elgondolásai következtében teret nyert az az
elképzelés, hogy az egyháziak nem lehetnek objektívek a tudományok területén.[15]
Az egyházi törekvések azonban – mint azt az előbb XIII. Leó pápa
megnyilatkozásai kapcsán is láthattuk – nem mondtak le arról, hogy a tudományok
terén és a felsőoktatásban is érvényesítsék saját világnézetüket és
hitigazságaikat. Ez azt jelentette, hogy a papképzést szolgáló szemináriumok
(főiskolák) mellett több helyen voltak kísérletek új, többkarú katolikus
egyetem alapítására, mely a világi tudományok központja is kívánt lenni. Manning
bíboros Kensington-ban (London) igyekezett meggyökereztetni katolikus
egyetemet, de kísérlete nem járt sikerrel, és Newman 1852-es írországi
kísérlete is csak a huszadik században érett be. Voltak azonban olyan esetek,
melyek már a 19. század második felében sikereket értek el. Mivel ezek az új
intézmények más-más társadalmi és jogi környezetben alakultak és működtek, így többféle modelljük alakult
ki.
Európa legsikeresebb katolikus egyeteme
a leuveni (Belgium) volt, mely 1835-ös újjáalakítása után tisztán katolikus
fenntartású lett, mentes minden állami részesedéstől. XVI. Gergely pápa
jóváhagyását követően az egyetem teljesen a belga püspöki kar irányítása alá
került. Az alapításhoz illetve a fenntartáshoz a belga papság és a katolikus
lakosság anyagi hozzájárulására is szükség volt. A püspöki kar részvényeket
bocsátott ki 1 frankos címletekben, melynek aláírásával éves kötelezettséget
lehetett vállalni adott összeg befizetésére: „Fölkérik a püspökök a kanonokokat, az espereseket, az első és
másod osztályú plébánosokat, hogy
mindegyik 20 részvényt, a kisegítő (succursal) plébánosokat, hogy 10 részvényt,
a káplánokat s a többi fölszentelt papokat, hogy 5 részvényt vállaljanak el; a
püspökök mindegyike 200 részvényt vállalt magára.”[16]
A további gyűjtésbe és toborzásban a plébánosoknak kellett bevonni a
lakosságot. Az egyetem infrastruktúrájához a város is hozzájárult, kollégiumi
épületek, könyvtár, kórház és egyéb felszerelések átengedésével. 1836-ban a
leuveni egyetem hat karán (teológiai, jogi, orvosi, nyelvészeti, bölcseleti,
természettudományi) összesen 261 hallgató tanult.[17]A
hittudományi kar kialakítására Róma iránymutatásai alapján került sor, de a
jogi, orvosi, bölcseleti és természettudományi karok tanulmányi rendszere az
állami törvények előírásainak megfelelően alakult. Ennek volt köszönhető, hogy
ez az egyetem is az állami egyetemekkel azonos értékű, érvényes diplomát tudott
kiadni.[18]A
karok mellett számos különálló szakiskola, intézet (27 darab) és kórház
kapcsolódott az egyetemhez, melyek a modern tudományosság minden igényét
kielégítették. Az egyetem kényesen ügyelt arra is, hogy a katolikus jelzőben
rejlő tartalmi elvárásoknak is megfeleljenek. Így mind a tanárok, mind pedig a
diákok kiválasztásánál nagy körültekintéssel jártak el, és a már felvetteket is
a szigorú szabályok betartására kötelezték. Mindennek köszönhetően az egyetemen
élénk tudományos és hitélet folyt.[19]
A második modellt jelentő Franciaországban nem alakult ennyire
problémamentesen a katolikus egyetem ügye. Az 1793-tól az összes intézet az
állam befolyása alá került, és a centralizáció a napóleoni időszak alatt csak
tovább fokozódott. A felsőoktatás szabadságát 1875-ben biztosították,
egyetemalapításra ekkor az egyházaknak is lehetőségük nyílt. A francia
katolikusok élve ezzel a lehetőséggel 1877 és 1878 folyamán öt „szabad
egyetemet” is alapítottak, Párizs, Lille, Angers, Lyon és Toulouse városaiban.
A „szabad egyetem” nevet a (hittudományi kart nem számítva) minimum három
fakultással rendelkező intézmények vehették fel, és ezek megszerezték az
úgynevezett vegyes-bizottság alakításának jogát is. Ez azt jelentette, hogy az
államilag elismert oklevelek megszerzéséhez szükséges végső vizsgák alkalmával
felállított bizottság fele az egyetem, másik fele az állam képviselője volt
(jury mixte). Ez biztosította, hogy a felekezeti egyetem diplomái
versenyképesek, azonos érvényűek legyenek az állami egyetemekével. Ennek a
rendszernek azonban már kialakításakor is komoly ellenzéke volt, így 1880-ban
Jules Ferry javaslatára törvény született a jury mixte-rendszer eltörlésére.
Ezután államilag elismert oklevelet csak az állami egyetemeken lehetett
megszerezni, tehát legalább a záróvizsga letételére ezeken kellett sort keríteni.
A katolikus intézmények tanítási szabadságukat megőrizhették, de az egyetem
nevet nem viselhették és a szükséges végső vizsgáztatási jogot is elvesztették.
„E törvény halálos sebet ejtett a nagy
áldozatkészséggel fölállított szabad iskolákon, azoknak természetes fejlődését
megakadályozta, bizonyos merev stagnáció állapotába süllyesztette. A temérdek
szellemi és anyagi áldozat e törvény folytán nagyon csekély kamatot hozhat. Az
egyetemek alig nyerhetnek nagyobb számú hallgatókat.”[20]Az
új szabályozás a hallgatói létszámot jelentősen korlátozta, míg az 1891/92-es
tanévben a párizsi állami egyetemre közel tízezren jártak, addig az öt
katolikus főiskolára beiratkozottak száma nem érte el az 1200 főt.[21]
Ennek ellenére a francia katolikusok mindent megtettek annak érdekében, hogy
megfelelő színvonalon tartsák és fejlesszék ezeket a főiskolákat, beleértve a
számtalan kapcsolódó intézetet, társulatot és kórházakat is.
A harmadik típusú európai katolikus
egyetemet Svájcban alapították. A
lakosság nagyjából egyharmadát kitevő svájci katolikusok 1857-ben alakították
meg a Pius-Egyletet, melynek kantonális szinten is létrejöttek fiókjai. A
freiburgi Pius-egylet karolta fel a katolikus egyetem ügyét, melyről az éves
katolikus nagygyűlések alkalmával is sok szó esett. 1880-ban végül Wuillert, a
freiburgi nagytanács elnöke tett javaslatot egy katolikus, de egyúttal állami
egyetem alapítására. A terv mögé az 1880-as évek végére a kanton is odaállt, és
anyagi támogatást biztosított, és kérték XIII. Leó pápa támogatását is.
Mindezek után 1889 októberében nyílt meg az egyetem, egyelőre jogi és
bölcseleti karokkal. A hittudományi kart az 1890/91-es tanévben nyitották meg,
a domonkos rend vezetése mellett. Freiburg kanton adománya tette lehetővé, hogy
1896-tól a természettudományi kart is sikerült elindítani. Az orvosi kar
felállítására a állami, község is katolikus adományi vagyonból egy
sorsjáték-tervezetet dolgoztak ki, melynek bevételeiből tervezték a kar alaptőkéjét
összegyűjteni. Az egyetem költségeinek összegyűjtéséhez az erre a célra
alapított Hochschulverein tagjai is hozzájárultak, akik évi 5 frankot, vagy egy
összegben 100 frankot adtak erre a célra.[22] A
svájci katolikus egyetem iránt a németországi katolikusok is élénken
érdeklődtek, és több gyűjtemény felajánlásával segítették a tárgyi feltételek
megteremtését. Az 1898/99-es tanévben az egyetemnek 400 hallgatója volt,
elsősorban Svájcból és Németországból, de kisebb számban Ausztriából,
Olaszországból, Hollandiából, Oroszországból és Törökországból. A vegyes (állami,
de katolikus) fenntartású egyetem esetében az egyes jogkörök szabályozására,
lehatárolására nem került sor, a svájci püspöki karnak az egyetem ügyeibe nem
volt beleszólása. Ennek is volt köszönhető, hogy „a dömés atyák vélték magukat arra hivatottnak, hogy az egyetem
katolikus jellege fölött őrködjenek, de az ő exkluzív szellemük a tanítás
szabadságát oly szűk korlátok közé akarta szorítani, aminőkhöz a német tudósok
sem szokva nincsenek, sem alkalmazkodni nem akarnak.”[23]
Ennek is volt köszönhető, hogy több német professzor korán elhagyta az
egyetemet, ezzel is felborítva a francia és a német elem alapításkor gondosan
kialakított arányait.
Az Európán kívüli egyetemek közül a Washingtonban működőről érdemes még
röviden szót ejteni. Az itteni katolikus egyetem megnyitására az észak-amerikai
katolikus hierarchia megalapításának századik évfordulóján került sor 1889-ben.
Az USA-ban a középiskolát is magukba olvasztó egyetemek legnagyobb része
magánszemélyek és felekezetek kezében volt. A püspöki kar már az 1866-os II-ik
baltimore-i zsinaton kifejezte, hogy egy teljes katolikus egyetem felállítását
lája célszerűnek. A konkrét elhatározás az 1884-es III-ik baltimore-i zsinaton
született meg. Az első lépés a hittudományi kar megszervezése és a szentszéki
jóváhagyás megszerzése volt. Az amerikai püspöki kar egy egyetemi bizottságot
nevezett ki, melynek feladata a további lépések megszervezése lett.[24] A
bizottság az egyetem alapításával kapcsolatban a szentszékkel a következő
alapelveket hagyatta jóvá: 1. az egyetem mindig a püspöki kar közvetlen
felügyelete és fővezetése alatt áll, semmiféle szerzetesrend kizárólagos
vezetésére nem bízzák; 2. a tanszékekre azonban világi és szerzetes tanárok is
alkalmazhatók; 3. a teológiai kart a szulpiciánusokra bízzák; 4. a székhely
Washington legyen; 5. az USA-ban nem engedélyezzenek más katolikus egyetemet,
amíg ezt a teljes tartományi zsinat nem indítványozza.[25] A
felterjesztés jóváhagyása 1887. április 10-én meg is érkezett Rómából. Az
egyetem fenntartási költségeit országos gyűjtés szervezésével teremtették elő,
és magas tandíjakat állapítottak meg, melyek kifizetésére többféle ösztöndíj
elnyerését is kilátásba helyezték.[26] A
tanári kar megalapozása érdekében az egyetemi bizottság Európa neves katolikus
egyetemeiről igyekezett átcsábítani oktatókat, illetve amerikai tudósokat
küldött francia, német és római tanulmányok folytatására.[27]
A
vizsgált korszakban több másik országban is törekedtek katolikus egyetem
alapítására, ehhez megkezdték az előkészületeket. Ausztriában a salzburgi érsek védnöksége alatt létesített egyesület
szorgalmazta egy szabad egyetem felállítását. A kezdeményezést XIII. Leó pápa
is üdvözölte az érsekhez intézett 1885. március 4-i levelében (Allatae sunt Nobis), úgy vélte ugyanis,
hogy ennek sikere esetén a tanszabadság téves értelmezése által okozott károkat
lehet helyre hozni, és egy ausztriai egyetem a szomszéd tartományok népeire is
áldásos hatással lehet.[28]
[1] Szentséges Atyánknak XIII. Leó
pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat,
Budapest 1891. 62-69.
[2] Szentséges Atyánknak XIII. Leó
pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat,
Budapest 1891. 74.
[3] Szentséges Atyánknak XIII. Leó
pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat,
Budapest 1891. 75-77.
[4] Szentséges Atyánknak XIII. Leó
pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat,
Budapest 1891. 93.
[5] Szentséges Atyánknak XIII. Leó
pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat,
Budapest 1891. 97.
[6] Szentséges Atyánknak XIII. Leó
pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat,
Budapest 1891. 102.
[7] Szentséges Atyánknak XIII. Leó
pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat,
Budapest 1891. 171.
[8] Szentséges Atyánknak XIII. Leó
pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat,
Budapest 1891. 172-173.
[9] Dr. KISS János: Katholikusok
első nemzetközi tudományos kongresszusa Párisban. (1888. ápr. 9-12-). Katolikus Szemle 1888/2. 306-335.; Dr.
KISS János: A katkolikusok II. nemzetközi tudományos kongresszusáról. Katolikus Szemle 1891/4. 636-649.;
[10] Szentséges Atyánknak XIII. Leó
pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat,
Budapest 1891. 272-273.
[11] CHADWICK, Owen: A History of the
Popes 1830-1914. Calderon Press, Oxford, 1998. 535-536.
[12] CHADWICK, Owen: A History of the
Popes 1830-1914. Calderon Press, Oxford, 1998. 536-537.
[13] CHADWICK, Owen: A History of the
Popes 1830-1914. Calderon Press, Oxford, 1998. 539.
[14] CHADWICK, Owen: A History of the
Popes 1830-1914. Calderon Press, Oxford, 1998. 533.
[15] MIhályfi Ákos: Katholikus
egyetemek. (Első közlemény). Katolikus
Szemle 1898/1. 3-37. (4.)
[16] MIhályfi Ákos: Katholikus
egyetemek. (Első közlemény). Katolikus
Szemle 1898/1. 7.
[17] MIhályfi Ákos: Katholikus
egyetemek. (Első közlemény). Katolikus
Szemle 1898/1. 8.
[18] MIhályfi Ákos: Katholikus
egyetemek. (Első közlemény). Katolikus
Szemle 1898/1. 20.
[19] MIhályfi Ákos: Katholikus
egyetemek. (Első közlemény). Katolikus
Szemle 1898/1. 26-31.
[20] Mihályfi Ákos: Katholikus
egyetemek. (Második közlemény). Katolikus
Szemle 1898/2. 177-225. (182.)
[21] Mihályfi Ákos: Katholikus
egyetemek. (Második közlemény). Katolikus
Szemle 1898/2. 182.
[22] Mihályfi Ákos: Katholikus
egyetemek. (Harmadik közlemény). Katolikus
Szemle 1898/3.426-448. (428-432.)
[23] Mihályfi Ákos: Katholikus
egyetemek. (Harmadik közlemény). Katolikus
Szemle 1898/3. 447.
[24] Mihályfi Ákos: Katholikus
egyetemek. (Negyedik, befejező közlemény). Katolikus
Szemle 1898/4. 567-582. (570-571.)
[25] Mihályfi Ákos: Katholikus
egyetemek. (Negyedik, befejező közlemény). Katolikus
Szemle 1898/4. 572.
[26] Mihályfi Ákos: Katholikus
egyetemek. (Negyedik, befejező közlemény). Katolikus
Szemle 1898/4. 581.
[27] Mihályfi Ákos: Katholikus
egyetemek. (Negyedik, befejező közlemény). Katolikus
Szemle 1898/4. 573.
[28] Szentséges Atyánknak XIII. Leó
pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat,
Budapest 1891. 204-207.
