Beszámoló - A Pécsi Egyháztörténeti Intézet a Magyar Tudományos Akadémián

2014. november 11-én a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete meghívására a Pécsi Egyháztörténeti Intézet munkatársai tartottak előadást, melynek keretében bemutatták intézetük megalakulását, működését, folyó kutatásaikat és tervezett projektjeiket, illetve ismertették eddig megjelentetett kiadványait. A programot Dr. Fodor Pál, a BTK főigazgatója nyitotta meg, aki a vendégek köszöntése mellett kitért arra is, hogy a Történettudományi Intézetben már hagyománya van más intézetek személyes bemutatkozásának Így ezt megelőzően 2014. február 18-án a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézete, korábban pedig az Erdélyi Múzeum-Egyesület munkatársai voltak a meghívottak. A főigazgató kiemelte, hogy a pécsi kutatók meghívása és kutatóintézetük munkásságának bemutatása a magyarországi egyháztörténeti kutatás felélesztését, megújítását és virágzását jelentő folyamat fontos része. A Történettudományi Intézet keretében is alakult egyháztörténeti kutatócsoport (Balogh Margit, Bárány Zsófia, Klestenitz Tibor), amely több projektben is együttműködött már a pécsiekkel.

Balogh Margit, a TTI egyháztörténeti kutatócsoportjának tagja szintén köszöntötte a vendégeket, és röviden ismertette a tagok életrajzait. Fontosnak tartotta elmondani, hogy bár Magyarországon több helyen is folyik komoly egyháztörténeti kutatás (Budapest, Nyíregyháza, Győr, Esztergom), a pécsi csoport munkája egyedülálló abban, hogy kutatásaik a 15. századtól egészen a jelenkorig nyúlnak. Ez mellett elismerését fejezte ki azért, mert az intézet kutatói egyházmegyei történetírást is művelnek, amire szintén alig akadt eddig hazai példa, legfeljebb egy-egy kiemelkedő püspök életrajzához kötődően (A Pécsi Egyházmegye a 17–18. században. Pécs, 2005). Balogh Margit e mellett bemutatta az intézet öt tagjának összesített publikációs jegyzékét is, ami több mint 30 oldalra rúg.

A bemutatkozást Varga Szabolcs (főiskolai docens, Pécsi Hittudományi Főiskola) kezdte, aki saját szakterületének megemlítése (17. századi egyháztörténet) után felvázolta az Egyháztörténeti Intézet alakulását, főbb tevékenységét. Az intézet egyedülálló Magyarországon abból a szempontból, hogy egy hitéleti képzést nyújtó felsőoktatási intézményben létező történeti kutatócsoport. Pécsen 1991-ben Hittudományi Főiskola újraalapításával indult a hitéleti képzés, amely kezdettől sok világi oktatót és kutatót foglalkoztatott. Az egyháztörténet oktatását és kutatását Katus László (történelem) és Lantosné Lázár Mária (szakrális néprajz) tevékenysége jelentette mintegy tíz éven át, majd fokozatosan megjelentek a követők, Varga Szabolcs és Gőzsy Zoltán személyében. A kutatásokat kezdettől fogva kiterjesztették az intézménytörténeten kívüli egyháztörténetre is, elsősorban társadalomtörténeti szempontokat, egyházszervezeti kérdéseket vonva be a vizsgálat körébe. A vizsgálatok elsődleges terepét a pécsi egyházmegye keretei adták, az itt fellelhető forrásbázis volt a kiindulási bázis. 2005-ben a kutatások módszertanának kidolgozásához, a források feltárásához, tudományos kapcsolatok létrehozásához, a kutatások hátterének megszervezéséhez megalakult az Egyháztörténeti Intézet.

Gőzsy Zoltán (egyetemi adjunktus, Pécsi Tudományegyetem) a kutatócsoport munkamódszerének hármad struktúrájáról beszélt. Elsődleges céljuk a szisztematikus forrásfeltárás, aminek keretében forráskiadás-sorozatokat indítottak, az alapvető szeriális források hozzáférhetővé tételére: az egyházlátogatási jegyzőkönyvek (Canonica visitatio 1738–1742. Pécs, 2009), illetve az egyházi összeírások (Litterae Circulares), amelyek az intézményi információkon túl betekintést nyújtanak a helyi plébániai közösségek életébe is. A módszertani alapvetés volt a célja a magyarországi egyháztörténet legfontosabb külföldi és hazai levéltári forrásait bemutató kiadványuk (Az egyháztörténet-írás forrásadottságai. Pécs, 2006) megjelentetésének is. Kiadványsorozataik harmadik típusa a konferenciák, kutatási projektek, kutatási eredmények és szintézisek bemutatása tematikus tanulmánykötetekben (Katolikus megújulás és a barokk Magyarországon. Pécs, 2009). Vizsgálati szempontjaik között kiemelt szerepet kap az interdiszciplinaritás, az egyház társadalomszervező és normakommunikációs szerepe, az egyház társadalmi, közösségalakító hatása.

Csibi Norbert (tanársegéd, Pécsi Tudományegyetem) a 19. századi kutatásról beszélt, amelynek keretében új típusú forrást is bevontak a kutatásba és forráskiadásba: a püspöki körleveleket, amelyek a 19. század közepétől rendszeresen jelen voltak az egyházmegye életében. A forrásokat digitalizálni kezdték, és egy online, ingyenesen hozzáférhető és kereshető adatbázist hozzanak létre belőle. A püspöki körlevelek az intézményi politikáról, az oktatási rendszerről, hitéleti eseményekről, anyagi helyzetről adnak képet, a korszak szellemi körképével. Ezen a forrásbázison keresztül is az a törekvése mutatkozik meg a kutatóknak, hogy az egyháztörténetet alulnézetből, a társadalom szemszögéből értelmezzék. A püspöki körlevelek az egyházmegye és a címzetti kör között olyan fontos kommunikációs csatorna, melynek vizsgálata érdemben járulhat hozzá egy ilyen kép megrajzolásához. Másik forrástípus a korszakról a Historia Domus-sorozat, a plébániák bejegyzései eseményeikről, helyzetükről, szinte krónikaszerűen tárja az olvasó elé az első világháború kezdetétől a helyi közösségek életét. Ennek a forrásnak a feldolgozása is megkezdődött, a pécsi egyházmegyét az első világháború idején ezek alapján bemutató forráskiadványuk 2015. első felében fog megjelenni.

Bánkúti Gábor (egyetemi adjunktus, Pécsi Tudományegyetem) a kutatócsoport 20. századi kutatásainak témáját elsősorban a társadalomtörténeti események és azok helyi hatásainak vizsgálatában határozta meg, különös tekintettel a század megrázó, sorsfordító változásokat hozó időszakára: az 1914–1921 közötti és az 1944–1950 közötti évekre vonatkozóan. (Már megjelent kiadványuk: Az 1945 utáni magyar katolikus egyháztörténet. Pécs, 2007) Fontosnak tartják az összehasonlító szemléletű munkák kiadását, amelyekben a kényszermigráció, nemzetiségpolitika, földosztás stb. általános változások részeiként mutathatók be a helyi történések és viszonyok. Ezért jelentették meg Gonda Gábor Kitaszítva. Kényszermigráció, nemzetiségpolitika és földreform németek által lakott dél- és nyugat-dunántúli településeken 1944–1948. című doktori disszertációját (Pécs, 2014). A Historia Domus-sorozat forrásai erre a korszakra kiterjedően is kiválóan alkalmazhatók, segítségükkel  a változások idején az egyháznak a folytonosságot fenntartó, konszolidáló szerepe is megismerhető. A társadalmi jelenségek mikroszintű vizsgálata mellett az egyéni és kollektív tapasztalatok megközelítése és a kölcsönhatások vizsgálata a kutatások fő célja (A 20. század egyház- és társadalomtörténetének metszéspontjai. Pécs, 2012).

Vértesi Lázár (tudományos munkatárs, Pécsi Hittudományi Főiskola), aki az Egyháztörténeti Intézetben a kutatások mellett a tudományszervező és adminisztratív feladatok vállalásával az intézet egyik motorja, az egyéb tevékenységekről beszélt. Az intézet 2014-ben elindította és évente szervezi az egyháztörténészek országos találkozóját, amely szakmai fóruma az egyháztörténettel kapcsolatos új kutatásoknak, szempontoknak, feladatoknak, oktatásnak. Megalkották és folyamatosan bővítik az online elérhető Magyar Katolikus Egyháztörténeti Bibliográfiát (www.makeb.hu) azzal a céllal, hogy a kutatóknak, diákoknak és érdeklődőknek a történettudomány és szakrális néprajz területén naprakész segítséget nyújtsanak egyháztörténeti kutatásaikhoz. Az intézet célja, mint azt már Varga Szabolcs is hangsúlyozta, a kutatások mellett a hallgatói munka elősegítése, egyháztörténeti témájú szakdolgozatok tutorálása és a tehetséggondozás. Az utóbbi keretében tudományos diákkörök és konferenciák mellett szakkollégiumi rendszert is kialakítottak, melybe bekapcsolódva a hallgatók hasznos részeseivé válhatnak az éppen folyó kutatásoknak, szervezhetik, illetve részt vehetnek az intézet szakmai programjain. Nyaranta, immár több alkalommal rendeztek kutatótáborokat hallgatóknak és kutatóknak, ahol a résztvevők kölcsönösen cserélheti ki tapasztalataikat és tanulhatnak egymástól.

A Pécsi egyháztörténeti Intézet céljai – egyházmegyetörténet-írás, forráskiadás, szakmai kommunikációs csatornák kiépítése, tehetséggondozás, egyháztörténet oktatás – stabilan egy irányba mutatnak. Különféle eszközökkel és csatornákon ugyanazt az eredményt szeretnék elérni, nevezetesen az egyháztörténet szemléleti megújítását és az új külföldi eredmények hazai meghonosítását, az egyháztörténeti kutatások inspirálását és az ezek segítségével megvalósuló szolgálat mind hatékonyabb megvalósulását.

A katolikus egyetem kérdése és az első világháború előtti magyar katolikus nagygyűlések I.

A 18-19. század folyamán a nagyobb európai egyetemek jelentős átalakuláson estek át, középkori jellemzőik átalakultak, és különböző mértékben ugyan, de a nemzetállamok befolyása alá kerültek. A katolikus egyház, amely kezdettől szorosan összefonódott az európai tudományossággal és a felsőoktatási intézmények fenntartásával, ebből a szempontból is új helyzetben találta magát. A katolikus többségű államokban az államegyházi keretek kialakulása miatt szűkült le a mozgástér, később viszont éppen ennek lazulása okozott nehézségeket, a kiszélesedő verseny keretei között kellett boldogulni. Azokban az országokban, ahol a katolikusok kisebbséget alkottak, a helyzetet már a kezdetektől a verseny, illetve az elkülönülés (saját normakommunikációs hálózat kiépítése) határozták meg.

XIII. Leó pápa a tudományok szerepéről

A 19. század második felében a szentszéki megnyilatkozások érintették az egyháznak a magasabb szintű oktatásban és a tudomány területén betöltött szerepét, és igyekeztek orientálni az egyes országok katolikusait a megfelelő viszonyulási pontok megtalálásában és a konkrét teendők területén. XIII. Leó pápa Aeterni Patris (1879. augusztus 4.) kezdetű, Aquinói Szt. Tamás bölcseletét felújító körlevelében felhívta a figyelmet arra, hogy korának téves nézetei a bölcseleti iskolákból szivárogtak át a társadalom minden rétegébe, ezért a filozófiai iskolák társadalomalakító hatása nem hagyható figyelmen kívül. Pozitív irányból közelítve a kérdést, azt is kifejtette, hogy a bölcselet másrészt utat nyit az igaz hitre, a szívet előkészíti a kinyilatkoztatás befogadására. Éppen ezért a bölcselet feladata az apológia, a hitigazságok védelme is, ez jelenti a hit bástyáját és a vallás erődítményét. A cél tehát, hogy az ész által felhozott vallásellenes érvrendszerrel szemben olyan érveket kell felállítani, melyek a hit megerősítését szolgálják. Az ész fegyvere ellen az ész fegyverét kell használni, mely hatástalanítja annak érveit. Az apológia legjobb eszközének a pápa a skolasztika felújítását tartotta, mely kellően rendszeres és módszeres keresztény bölcseleti iskola volt. Elsősorban Aquinói Szent Tamás filozófiájának tanulmányozását, az ész és hit összeegyeztetésének tamási útját ajánlotta (neotomizmus).[1] Korának bölcselet tévútjaival szemben fel kívánta fegyverezni a következő generációt, mikor azt írta, hogy „a tudomány egészséges és erős táplálékával kell az egész ifjúságot, s különösen azt, mely az egyházi pályára lép, nevelni, hogy erőben bővelkedve s kellőképp fölfegyverkezve, jó korán hozzá szokjék a vallás bátor és bölcs védelméhez.”[2] XIII. Leó pápa úgy látta, hogy a bölcseleti tudományok reformja nem halasztható tovább, ugyanis a többi tudományterület (és a művészetek) is új erőt meríthetnek ebből, elsősorban a természettudósok, akik szintén nem nélkülözhetik a bölcseleti képzést.[3]

1880. március 7-én, Szent Tamás ünnepén a világ minden részéről számtalan tudós jelent meg Rómában, egyetértésüket demonstrálva a pápa előző évi körlevelében kifejtett gondolatokkal. A szentatya hozzájuk intézett beszédében (Pergratus Nobis) azt üzente a világ katolikus tudósainak, hogy az „értelmi műveltséget bensőséges vallásossággal párosítani s a tudományokat művelni”[4] az elsődleges kötelességük és felelősségük. Mint mondta, „karoljátok fel nagy buzgón a természetvizsgálatot, amely téren korunk elmés találmányai s azok áldásos hasznosítása méltán kivívják magoknak az egykorúak bámulatát s az utódok elismerő magasztalását.”[5] (97.)

Rómában Szent Tamást még ugyanebben az évben (Cum hoc sit, 1880. augusztus 4.) a tudományok, líceumok, akadémiák és iskolák védőszentjévé nyilvánították és előkészítették összes műveinek kiadását. Tették mindezt abban a reményben, hogy „hogy e nagy és szent férfiú pártfogása jelentékenyen elő fogja segíteni az egész társadalom javára a bölcseleti és theológiai tanulmányok reformját. Az igaz, való tudományból származik a magán- és közélet szolidsága: a szolid élettel pedig együtt jár a közjó, a rend és a béke.”[6] Megkezdte működését a Szent Tamás Akadémia is, mely felolvasások és vitasorozatok rendezésével kívánta szolgálni a kifejtett célokat.

XIII. Leó a tudomány és a vallás (illetve az egyház) pozitív viszonyának elsősorban az ifjúság nevelése és a katolikus értelmiség következő generációinak jövője szempontjából tulajdonított jelentőséget. 1883 augusztusában levelet írt de Luca, Pitra és Hergenhorther bíborosokhoz, melyben a történettudomány jelentőségét fejtegette  (Saepenumero considerantes).  A pártérdekeknek és a szenvedélyeknek szolgáló történetírás káros hatásáról írva megállapította, hogy az nem az élet mestere és az igazság szövete lesz: „A történelem u.i. nagy vonzerőt gyakorol az ifjúság izgékony s könnyen hevülő kedélyére. (…) ha már ifjú korában szívja magába a mérget, alig fog találni orvosságra. Nincs is alapos remény arra, hogy az ilyenek idővel észre térjenek s elfelejtsék azt, amit tanultak.”[7] Mivel alaposan csak kevesen tanulmányozzák a történelmet, ezért nagyon fontos, „hogy minél előbb segítsünk az égető szükségen s megakadályozzuk, hogy az oly szép tudomány, milyen a történelem, a köz- és magánérdekek mételyévé váljék. Írjanak derék, számottevő tudósok történeti műveket, melyek föltüntessék, mi az igaz, mi nem – s rágalomnak bizonyítsák és eloszlassák a pápák ellen emelt gyalázatos vádakat. Az ellenfelek sovány s készakarva átsurranó előadását silányítsa tönkre a tények gondos és oknyomozó földerítése, értelmes, körültekintő ítélet szállítsa le értékükre a vakmerő állításokat, s tapintatos megkülönböztetés derítse fel a könnyelmű ráfogásokat. Arra kell iparkodni, hogy magukból az okiratokból derítsék föl mindazt, ami költés és ráfogás; lebegjen szemük előtt a történetírás főszabálya, hogy semmi valótlant ne mondjanak és semmit igazt el ne hallgassanak: kerüljük a részrehajlás és a készakaratos elhallgatás látszatát. Szükséges azonkívül, hogy tankönyveket is írjanak iskolai használatra, melyek az ifjúság kára s az igazság rovása nélkül szolgálják a történettudományt. E célból már elrendeltük, hogy okirattáraink tárva-nyitva álljanak a hit és a tudomány szolgálatára s most ismét elrendeljük, hogy a vatikáni könyvtár a történetbúvárok rendelkezésére álljon. Adná az ég, hogy minél többen lelkesülnének munkára ösztönözve az igazság földerítésének vágyától s bár vonnának le kutatásaikból emlékezetre méltó tanúságokat.”[8]

A tudományok szakszerű művelésének fontos eleme az azt művelők között kialakult személyes-tudományos kapcsolati háló kialakítása. Ennek létrehozását célozták a katolikus tudósok találkozói és eszmecseréi. Fontos színtere volt ennek az 1888-tól időszakonként megrendezett katolikusok nemzetközi tudományos kongresszusa.[9] Az első találkozó előkészítésekor XIII. Leó a Quod secundo Rothomagensi kezdetű levelében (1887. május 20.) annak a reményének adott hangot, hogy az a tudományt előmozdítja majd, és a hitnek is oltalommal szolgálhat. Egy ilyen találkozónak a legfőbb célja az eszmecsere, az együttműködés, hogy a résztvevők elsősorban a természettudományos és történettudományi kutatásaikat az egyház javára és a keresztény bölcselet emelésére fordítsák. Figyelmeztetett arra is, hogy a kongresszusi résztvevők nélkülözik az egyházi tekintélyt, ezért úgy szóljanak hozzá a tudományos kérdésekhez, hogy ne próbáljanak teológust játszani, maradjanak a tudományágak határai között.[10]

A másik fórum, ahol a tudomány legújabb eredményei lecsapódtak, az egyes országok egyetemei és főiskolái voltak. Az, hogy ezek miként működnek, milyen mértékben sikerül érvényesíteni a fenntartó által elvárt értékrendet és tudományos színvonalat, nem volt mellékes körülmény akkor, amikor az állam ezen a téren is folyamatos expanzióban volt. Európában többféle variációja alakult ki az állam és az egyház a felsőoktatás területén való együttműködésének. Az államivá váló volt katolikus német és az osztrák-magyar egyetemeken legtöbb esetben megmaradtak a katolikus teológia külön karai. A francia forradalom után Trier, Mainz, Köln, Strasbourg egyetemei megszűntek, Bajorországban a jezsuita rend felszámolása miatt bezárt az ingolstadti egyetem is, melyet az állam indított újra Münchenben. A nyugati német területeken 1815-ben nem volt katolikus egyetem. Svájcban a baseli egyetem protestáns lett, és új katolikus egyetem felállításában csak azután kezdtek gondolkodni, miután állami segítséggel az ókatolikusok alapítottak egyet. Nagy Frigyes Poroszországban a feloszlatott sziléziai rendek vagyonából egyetemet alapított Breslau-ban, melyen két hittudományi kart is létesítettek, egy katolikust és egy protestánst. Ugyanennek a modellnek az adaptálása történt meg később a bonni egyetem esetében, és ezt az utat követte a würzburgi és a Hessen-Darmstadt-i egytem is.[11] A tübingeni protestáns egyetem keretei között kialakítottak egy államilag fenntartott katolikus teológiai kart. A bécsi egyetemen, mely az osztrák-magyar állam németajkú területeinek legfontosabb felsőoktatási intézménye volt, 1873-ig a rektor és a dékánok katolikus vallásúak kellett legyenek, és a protestánsok minden próbálkozásuk ellenére sem tudtak hittudományi kart alapítani az első világháború előtti időszakban. Innsbruckban az egyetemet az állam irányította a különféle rendi alapítványok pénzéből, II. József idején ez a befolyás tovább erősödött. Itt 1826-tól működött egy hittudományi kar, de a konzervatív kormányzat az 1880-as években arra törekedett, hogy az egész egyetem katolikusabbá váljon. Az Osztrák-Magyar Monarchia nem németajkú területein a papképzés jellemzően a szemináriumokban folyat, de az egyetemeken megmaradtak az állami katolikus teológiai karok. Így alakult Prágában, Krakkóban, Lembergben, Budapesten és Zágrábban is.[12] Ezek esetében azonban a bécsi felsőfokú papképzés jelentősen elszívta a hallgatói állományt. Olaszország létrehozása után a bolognai, nápolyi és paduai egyetemek is elvesztek, ezért az elit papképzés terepe a Collegium Romanum lett.[13]

A viszonyok tehát sokfélék voltak, és a legtöbb esetben kompromisszumokkal kellett együtt élni. A katolikus elitképzés (akár egyházi, akár világi területekről volt szó) pozícióinak megőrzéséhez a legcélszerűbbnek több szempontból is új, felekezeti egyetemek alapítása tűnt célravezetőnek.

Katolikus egyetemalapítások – nemzetközi minták és modellek

A francia forradalom előtt Európában a szerzetesrendeknek sokkal nagyobb befolyása volt az egyetemekre, mint azt követően. Elsősorban a jezsuiták voltak azok, akik a teológiai, de sok esetben a többi kar professzorait is adták. Ezt követően az államok egyre nagyobb befolyásra tettek szert az egyetemi szférában is, ezáltal szűkítve a lehetőségeit a felekezeti és egyéb fenntartóknak.[14]Az egyházak kezdtek kiszorulni az egyetemi szférából, és a szekularizáció, a racionalista filozófia különféle elgondolásai következtében teret nyert az az elképzelés, hogy az egyháziak nem lehetnek objektívek a tudományok területén.[15] Az egyházi törekvések azonban – mint azt az előbb XIII. Leó pápa megnyilatkozásai kapcsán is láthattuk – nem mondtak le arról, hogy a tudományok terén és a felsőoktatásban is érvényesítsék saját világnézetüket és hitigazságaikat. Ez azt jelentette, hogy a papképzést szolgáló szemináriumok (főiskolák) mellett több helyen voltak kísérletek új, többkarú katolikus egyetem alapítására, mely a világi tudományok központja is kívánt lenni. Manning bíboros Kensington-ban (London) igyekezett meggyökereztetni katolikus egyetemet, de kísérlete nem járt sikerrel, és Newman 1852-es írországi kísérlete is csak a huszadik században érett be. Voltak azonban olyan esetek, melyek már a 19. század második felében sikereket értek el. Mivel ezek az új intézmények más-más társadalmi és jogi környezetben alakultak  és működtek, így többféle modelljük alakult ki.

Európa legsikeresebb katolikus egyeteme a leuveni (Belgium) volt, mely 1835-ös újjáalakítása után tisztán katolikus fenntartású lett, mentes minden állami részesedéstől. XVI. Gergely pápa jóváhagyását követően az egyetem teljesen a belga püspöki kar irányítása alá került. Az alapításhoz illetve a fenntartáshoz a belga papság és a katolikus lakosság anyagi hozzájárulására is szükség volt. A püspöki kar részvényeket bocsátott ki 1 frankos címletekben, melynek aláírásával éves kötelezettséget lehetett vállalni adott összeg befizetésére: „Fölkérik a püspökök a kanonokokat, az espereseket, az első és másod  osztályú plébánosokat, hogy mindegyik 20 részvényt, a kisegítő (succursal) plébánosokat, hogy 10 részvényt, a káplánokat s a többi fölszentelt papokat, hogy 5 részvényt vállaljanak el; a püspökök mindegyike 200 részvényt vállalt magára.”[16] A további gyűjtésbe és toborzásban a plébánosoknak kellett bevonni a lakosságot. Az egyetem infrastruktúrájához a város is hozzájárult, kollégiumi épületek, könyvtár, kórház és egyéb felszerelések átengedésével. 1836-ban a leuveni egyetem hat karán (teológiai, jogi, orvosi, nyelvészeti, bölcseleti, természettudományi) összesen 261 hallgató tanult.[17]A hittudományi kar kialakítására Róma iránymutatásai alapján került sor, de a jogi, orvosi, bölcseleti és természettudományi karok tanulmányi rendszere az állami törvények előírásainak megfelelően alakult. Ennek volt köszönhető, hogy ez az egyetem is az állami egyetemekkel azonos értékű, érvényes diplomát tudott kiadni.[18]A karok mellett számos különálló szakiskola, intézet (27 darab) és kórház kapcsolódott az egyetemhez, melyek a modern tudományosság minden igényét kielégítették. Az egyetem kényesen ügyelt arra is, hogy a katolikus jelzőben rejlő tartalmi elvárásoknak is megfeleljenek. Így mind a tanárok, mind pedig a diákok kiválasztásánál nagy körültekintéssel jártak el, és a már felvetteket is a szigorú szabályok betartására kötelezték. Mindennek köszönhetően az egyetemen élénk tudományos és hitélet folyt.[19]

A második modellt jelentő Franciaországban nem alakult ennyire problémamentesen a katolikus egyetem ügye. Az 1793-tól az összes intézet az állam befolyása alá került, és a centralizáció a napóleoni időszak alatt csak tovább fokozódott. A felsőoktatás szabadságát 1875-ben biztosították, egyetemalapításra ekkor az egyházaknak is lehetőségük nyílt. A francia katolikusok élve ezzel a lehetőséggel 1877 és 1878 folyamán öt „szabad egyetemet” is alapítottak, Párizs, Lille, Angers, Lyon és Toulouse városaiban. A „szabad egyetem” nevet a (hittudományi kart nem számítva) minimum három fakultással rendelkező intézmények vehették fel, és ezek megszerezték az úgynevezett vegyes-bizottság alakításának jogát is. Ez azt jelentette, hogy az államilag elismert oklevelek megszerzéséhez szükséges végső vizsgák alkalmával felállított bizottság fele az egyetem, másik fele az állam képviselője volt (jury mixte). Ez biztosította, hogy a felekezeti egyetem diplomái versenyképesek, azonos érvényűek legyenek az állami egyetemekével. Ennek a rendszernek azonban már kialakításakor is komoly ellenzéke volt, így 1880-ban Jules Ferry javaslatára törvény született a jury mixte-rendszer eltörlésére. Ezután államilag elismert oklevelet csak az állami egyetemeken lehetett megszerezni, tehát legalább a záróvizsga letételére ezeken kellett sort keríteni. A katolikus intézmények tanítási szabadságukat megőrizhették, de az egyetem nevet nem viselhették és a szükséges végső vizsgáztatási jogot is elvesztették. „E törvény halálos sebet ejtett a nagy áldozatkészséggel fölállított szabad iskolákon, azoknak természetes fejlődését megakadályozta, bizonyos merev stagnáció állapotába süllyesztette. A temérdek szellemi és anyagi áldozat e törvény folytán nagyon csekély kamatot hozhat. Az egyetemek alig nyerhetnek nagyobb számú hallgatókat.”[20]Az új szabályozás a hallgatói létszámot jelentősen korlátozta, míg az 1891/92-es tanévben a párizsi állami egyetemre közel tízezren jártak, addig az öt katolikus főiskolára beiratkozottak száma nem érte el az 1200 főt.[21] Ennek ellenére a francia katolikusok mindent megtettek annak érdekében, hogy megfelelő színvonalon tartsák és fejlesszék ezeket a főiskolákat, beleértve a számtalan kapcsolódó intézetet, társulatot és kórházakat is.

A harmadik típusú európai katolikus egyetemet Svájcban alapították. A lakosság nagyjából egyharmadát kitevő svájci katolikusok 1857-ben alakították meg a Pius-Egyletet, melynek kantonális szinten is létrejöttek fiókjai. A freiburgi Pius-egylet karolta fel a katolikus egyetem ügyét, melyről az éves katolikus nagygyűlések alkalmával is sok szó esett. 1880-ban végül Wuillert, a freiburgi nagytanács elnöke tett javaslatot egy katolikus, de egyúttal állami egyetem alapítására. A terv mögé az 1880-as évek végére a kanton is odaállt, és anyagi támogatást biztosított, és kérték XIII. Leó pápa támogatását is. Mindezek után 1889 októberében nyílt meg az egyetem, egyelőre jogi és bölcseleti karokkal. A hittudományi kart az 1890/91-es tanévben nyitották meg, a domonkos rend vezetése mellett. Freiburg kanton adománya tette lehetővé, hogy 1896-tól a természettudományi kart is sikerült elindítani. Az orvosi kar felállítására a állami, község is katolikus adományi vagyonból egy sorsjáték-tervezetet dolgoztak ki, melynek bevételeiből tervezték a kar alaptőkéjét összegyűjteni. Az egyetem költségeinek összegyűjtéséhez az erre a célra alapított Hochschulverein tagjai is hozzájárultak, akik évi 5 frankot, vagy egy összegben 100 frankot adtak erre a célra.[22] A svájci katolikus egyetem iránt a németországi katolikusok is élénken érdeklődtek, és több gyűjtemény felajánlásával segítették a tárgyi feltételek megteremtését. Az 1898/99-es tanévben az egyetemnek 400 hallgatója volt, elsősorban Svájcból és Németországból, de kisebb számban Ausztriából, Olaszországból, Hollandiából, Oroszországból és Törökországból. A vegyes (állami, de katolikus) fenntartású egyetem esetében az egyes jogkörök szabályozására, lehatárolására nem került sor, a svájci püspöki karnak az egyetem ügyeibe nem volt beleszólása. Ennek is volt köszönhető, hogy „a dömés atyák vélték magukat arra hivatottnak, hogy az egyetem katolikus jellege fölött őrködjenek, de az ő exkluzív szellemük a tanítás szabadságát oly szűk korlátok közé akarta szorítani, aminőkhöz a német tudósok sem szokva nincsenek, sem alkalmazkodni nem akarnak.”[23] Ennek is volt köszönhető, hogy több német professzor korán elhagyta az egyetemet, ezzel is felborítva a francia és a német elem alapításkor gondosan kialakított arányait.

Az Európán kívüli egyetemek közül a Washingtonban működőről érdemes még röviden szót ejteni. Az itteni katolikus egyetem megnyitására az észak-amerikai katolikus hierarchia megalapításának századik évfordulóján került sor 1889-ben. Az USA-ban a középiskolát is magukba olvasztó egyetemek legnagyobb része magánszemélyek és felekezetek kezében volt. A püspöki kar már az 1866-os II-ik baltimore-i zsinaton kifejezte, hogy egy teljes katolikus egyetem felállítását lája célszerűnek. A konkrét elhatározás az 1884-es III-ik baltimore-i zsinaton született meg. Az első lépés a hittudományi kar megszervezése és a szentszéki jóváhagyás megszerzése volt. Az amerikai püspöki kar egy egyetemi bizottságot nevezett ki, melynek feladata a további lépések megszervezése lett.[24] A bizottság az egyetem alapításával kapcsolatban a szentszékkel a következő alapelveket hagyatta jóvá: 1. az egyetem mindig a püspöki kar közvetlen felügyelete és fővezetése alatt áll, semmiféle szerzetesrend kizárólagos vezetésére nem bízzák; 2. a tanszékekre azonban világi és szerzetes tanárok is alkalmazhatók; 3. a teológiai kart a szulpiciánusokra bízzák; 4. a székhely Washington legyen; 5. az USA-ban nem engedélyezzenek más katolikus egyetemet, amíg ezt a teljes tartományi zsinat nem indítványozza.[25] A felterjesztés jóváhagyása 1887. április 10-én meg is érkezett Rómából. Az egyetem fenntartási költségeit országos gyűjtés szervezésével teremtették elő, és magas tandíjakat állapítottak meg, melyek kifizetésére többféle ösztöndíj elnyerését is kilátásba helyezték.[26] A tanári kar megalapozása érdekében az egyetemi bizottság Európa neves katolikus egyetemeiről igyekezett átcsábítani oktatókat, illetve amerikai tudósokat küldött francia, német és római tanulmányok folytatására.[27]

 A vizsgált korszakban több másik országban is törekedtek katolikus egyetem alapítására, ehhez megkezdték az előkészületeket. Ausztriában a salzburgi érsek védnöksége alatt létesített egyesület szorgalmazta egy szabad egyetem felállítását. A kezdeményezést XIII. Leó pápa is üdvözölte az érsekhez intézett 1885. március 4-i levelében (Allatae sunt Nobis), úgy vélte ugyanis, hogy ennek sikere esetén a tanszabadság téves értelmezése által okozott károkat lehet helyre hozni, és egy ausztriai egyetem a szomszéd tartományok népeire is áldásos hatással lehet.[28]

---

[1] Szentséges Atyánknak XIII. Leó pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat, Budapest 1891. 62-69.

[2] Szentséges Atyánknak XIII. Leó pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat, Budapest 1891. 74.

[3] Szentséges Atyánknak XIII. Leó pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat, Budapest 1891. 75-77.

[4] Szentséges Atyánknak XIII. Leó pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat, Budapest 1891. 93.

[5] Szentséges Atyánknak XIII. Leó pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat, Budapest 1891. 97.

[6] Szentséges Atyánknak XIII. Leó pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat, Budapest 1891. 102.

[7] Szentséges Atyánknak XIII. Leó pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat, Budapest 1891. 171.

[8] Szentséges Atyánknak XIII. Leó pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat, Budapest 1891. 172-173.

[9] Dr. KISS János: Katholikusok első nemzetközi tudományos kongresszusa Párisban. (1888. ápr. 9-12-). Katolikus Szemle 1888/2. 306-335.; Dr. KISS János: A katkolikusok II. nemzetközi tudományos kongresszusáról. Katolikus Szemle 1891/4. 636-649.;

[10] Szentséges Atyánknak XIII. Leó pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat, Budapest 1891. 272-273.

[11] CHADWICK, Owen: A History of the Popes 1830-1914. Calderon Press, Oxford, 1998. 535-536.

[12] CHADWICK, Owen: A History of the Popes 1830-1914. Calderon Press, Oxford, 1998. 536-537.

[13] CHADWICK, Owen: A History of the Popes 1830-1914. Calderon Press, Oxford, 1998. 539.

[14] CHADWICK, Owen: A History of the Popes 1830-1914. Calderon Press, Oxford, 1998. 533.

[15] MIhályfi Ákos: Katholikus egyetemek. (Első közlemény). Katolikus Szemle 1898/1. 3-37. (4.)

[16] MIhályfi Ákos: Katholikus egyetemek. (Első közlemény). Katolikus Szemle 1898/1. 7.

[17] MIhályfi Ákos: Katholikus egyetemek. (Első közlemény). Katolikus Szemle 1898/1. 8.

[18] MIhályfi Ákos: Katholikus egyetemek. (Első közlemény). Katolikus Szemle 1898/1. 20.

[19] MIhályfi Ákos: Katholikus egyetemek. (Első közlemény). Katolikus Szemle 1898/1. 26-31.

[20] Mihályfi Ákos: Katholikus egyetemek. (Második közlemény). Katolikus Szemle 1898/2. 177-225. (182.)

[21] Mihályfi Ákos: Katholikus egyetemek. (Második közlemény). Katolikus Szemle 1898/2. 182.

[22] Mihályfi Ákos: Katholikus egyetemek. (Harmadik közlemény). Katolikus Szemle 1898/3.426-448. (428-432.)

[23] Mihályfi Ákos: Katholikus egyetemek. (Harmadik közlemény). Katolikus Szemle 1898/3. 447.

[24] Mihályfi Ákos: Katholikus egyetemek. (Negyedik, befejező közlemény). Katolikus Szemle 1898/4. 567-582. (570-571.)

[25] Mihályfi Ákos: Katholikus egyetemek. (Negyedik, befejező közlemény). Katolikus Szemle 1898/4. 572.

[26] Mihályfi Ákos: Katholikus egyetemek. (Negyedik, befejező közlemény). Katolikus Szemle 1898/4. 581.

[27] Mihályfi Ákos: Katholikus egyetemek. (Negyedik, befejező közlemény). Katolikus Szemle 1898/4. 573.

[28] Szentséges Atyánknak XIII. Leó pápának beszédei és levelei. (ford. Prohászka Ottokár), Szent István Társulat, Budapest 1891. 204-207.

Konferenciabeszámoló - Lengyel-magyar kapcsolatok 1914-2014

A Lengyel-magyar kapcsolatok 1914-2014 címmű konferenciát a szervezők kettős célt szem előtt tartva rendezték meg. Egyrészt igyekeztek szakmailag új, releváns és aktuális előadásokat elhelyezni a programban, másrészt elő szerették volna segíteni a lengyel-magyar személyes kapcsolatok fejlesztését. Az utóbbi érdekében a meghívott előadók jelentős része érkezett Lengyelországból (Krakkói Jagelló Egyetem). Az idei hármas évforduló kapcsán (1914-1939-1989) a konferencia témája különösen aktuális volt. A konferencia megrendezését az évfordulókhoz kapcsolódóan sokan támogatták (pl. Lengyelország Magyarországi Nagykövetsége, Országos Lengyel Önkormányzat, PTE BTK), a programot pedig Lengyelország magyarországi nagykövete, Őexc. Roman Kowalski , a PTE BTK dékánja Dr. Fischer Ferenc, és Dr. csúcs Lászlóné, az országos lengyel önkormányzat elnöke nyitották meg. A konferencián szinkrontolmácsolás biztosított volt.

Az előadások első szekciójában az első világháborús témák kaptak helyet. Itt fontos és itthon eddig nem ismert eredményt mutattak be az előadók. Dr. Marcin Jarząbek „Strach przed sojusznikiem. Węgrzy w pamięci zbiorowej mieszkańców Galicji w I wojnie światowej” című előadását követően Dr. Tomasz Pudlocki „Honwedzi czy Hunowie? Obraz Węgrów pośród społeczeństwa galicyjskiego 1914-1918” cím alatt az első világháború harcai során  történt lengyel és magyar találkozásokról, az egymásról kialakult kép jellemzőiről beszélt. Az őt követő előadások is a galíciai front eseményeihez, és Molnár Ferenc itt szerzett tapasztalataihoz kapcsolódtak (Oskar Ostafin, Arkadiusz Więch, Kamil Ruszała, Stanisław Szynkowski). A lengyel nézőpont megismerése a magyar csapatok galíciai tevékenységéről fontos a reális önismeret kialakítása miatt is. Éppen ezért az előadók nem kizárólag a hagyományosan rögzültlt lengyel-magyar barátkozás motívumaira helyezték a hangsúlyt, hanem igyekeztek árnyaltabb, a valóságos viszonyokat jobban visszatükröző kép kialakítására.

A konferencián a lengyel-magyar kapcsolatok témakörének több újszerű megközelítése is szerepelt, melyek eddig nem álltak a kutatások homlokterében.  Árvai Tünde a PTE BTK Interdiszciplináris doktori iskolájának doktorandusza például a nőtörténet egy fejezetét villantotta fel „A barátság lámpása - Lengyelek és magyarok a diplomás nők közös ügyéért” című előadásában. Az előadó elmondta, hogy az első világháború pusztítását látva Virginia Gilversleeve, Caroline Spurgeon és Rose Sidgwick egyetemi tanárnők elhatározták, hogy létrehoznak egy nemzetközi szervezetet, amelyben tevékenykedve a diplomás nők képesek hozzájárulni a hasonló katasztrófák elkerüléséhez. 1919 nyarán Londonban létrejött az International Federation of University Women (IFUW), amelyhez 1925-ben Magyarország, 1926-ban pedig Lengyelország is csatlakozott. Az előadó célkitűzése az Egyetemet és Főiskolát Végzett Magyar Nők Egyesülete (EVMANE) pécsi csoportjának bemutatása volt, a fennmaradt iratanyag és a korabeli sajtótudósítások alapján, illetve az egyesület 1930-as évek második felében kiépített lengyel kapcsolatainak ismertetése.

Ezt követően Sztana-Kovács Adrienn előadását olvasták fel, melyben az M. Kir. Erzsébet Tudományegyetem 1924 és 1948 közötti időszakban létező lengyel kapcsolatairól halhatott a közönség. Az előadó utalt rá, hogy az egyetem lengyel kapcsolatainak feltárása még nem teljes, de az már jól látható, hogy mind az egyetem részéről, mind a lengyel tudományos körökből megvolt az érdeklődés és a szándék a kapcsolatok minél szélesebb ápolására. Elsősorban a gazdasági válság miatt ennek korlátozottak voltak a lehetőségei, a lefektetett alapok kibontásának pedig a háború vetett véget.

            A második világháború és az azt követő időszak kapcsolattörténetének vizsgálatára a harmadik szekcióban került sor. Kapronczay Károly „Lengyel menekültek magyar földön a második világháború éveiben” címen küldte el előadását, melyet szintén felolvastak a konferencia résztvevőinek. Az előadás rendkívül adat gazdag módon mutatta be a háború alatti lengyel menekültek megsegítése érdekében végzett vöröskeresztes akciókat.

A záró szekció érdekes előadása volt Bene Krisztián beszámolója a magyar és francia megszálló csapatok lengyelországi működéséről a második világháború éveiben. A megszállók tevékenységének és az ehhez kapcsolódó történeti emlékezet bemutatása után az előadó megállapította, hogy mind a franciák, mind a magyarok továbbra is barátian viszonyultak a lengyel néphez, velük szemben egyetlen esetben sem fogtak fegyvert, így a két nemzet közötti barátság a világháború próbáját is kiállta.

            A konferencia második napja az 1945 utáni időszak lengyel-magyar kapcsolataival foglalkozott, egészen a rendszerváltás körüli időszakig. Mitrovits Miklós az 1956 és 1988 közötti időszakról beszélt, a konferencia főszervezője, Máté Zsolt pedig Gomulka és Kádár 1960-as ENSZ közgyűlési szereplését járta körül. Ez utóbbi arra a kérdésre kereste a választ, hogy a két ország vezetői miként képviselték érdekeiket az ENSZ Közgyűlésének ezen az (XV.) ülésszakán. A vizsgálat forrását két vezető, illetve Hruscsov beszédeinek tartalmi elemzése adta, de kitért az előadó a szereplők New Yorkban töltött napjainak bemutatására is, az ülések menetére, és a két vezető ellen alkalmazott szankciókra is.

A rendszerváltás időszakát Kiss Gy. Csaba előadása idézte, aki „1988-1989: magyar változások lengyel hátteréről” címmel tartotta meg előadását. Az előadás a szemtanú beszámolójának élményszerűségével mutatta be a első választás lengyel-magyar kapcsolatok szempontjából is érdekes szálait. Szalai Csaba a lengyelországi rendszerváltás történetéhez kínált érdekes adalékokat.

A konferencia lezárásaként napjaink nemzetközileg is jelentős, a lengyeleket érintő eseményeiből kapott ízelítőt a hallgatóság. Lagzi Gábor a lengyelek és az ukránok kapcsolatának (konfliktusainak) történetét tekintette át a 20. századra vonatkozóan, mindezt magyar szemszögből vizsgálva. Konklúzióként pedig megállapította, hogy „a közép-európai térségben lehet precedenst találni arra, hogy a két szomszéd kapcsolatait – a számos múltbéli konfliktus ellenére (vagy éppen azért) – a párbeszéd, a kiegyezésre való törekvés szellemében próbálja alakítani, mindeközben nem feladva nemzeti érdekeiket. Másképpen fogalmazva – éppen a nemzeti érdek kívánja meg a szomszédokkal való jó kapcsolatok kialakítását, az esetleges konfliktusok rendezését.”

Szalai László Lengyelország 1980-as éveit idézte fel, előadása fókuszába az 1989-es váltást helyezve, Jaroslaw Bajaczik (a Lengyel Intézet igazgatóhelyettese) pedig a lengyel-magyar kapcsolatok aktuális állásáról beszélt, arról, hogy 25 évvel a rendszerváltást követően hol tart ez a kapcsolat. Milyen tervek voltak 1989-ben, és mi az ami ebből megvalósult, mi az ami nem.

A konferencia programjában szerepelt még néhány érdekes előadás, melyek – az itt felsoroltak mellett részét fogják képezni a rendezők tervei szerint elkészülő konferenciakötetben, mely először magyar, a későbbiekben lengyel nyelven is elérhető lesz.