A 19. és a 20. század fordulóján – külföldi
minták alapján – Magyarországon is rendszeressé váltak a katolikus szervezésű
nagygyűlések. Az 1890-es évek szórványos és regionális rendezvényei után, 1900-tól
(2 kivétellel) a fővárosban kerültek megrendezésre a katolikus közélet ezen
éves seregszemléi, melyek programján a magyar katolicizmus aktuális kérdései
szerepeltek. Az ekkorra már állandósult szervezeti rend
szerint külön szakosztály foglalkozott a közművelődés problémáival. Az általában 3
napos rendezvény végén került sor a zárt ülés megtartására, ahol az előadók határozati
javaslatairól döntöttek a szavazati joggal rendelkező résztvevők. Az ezek
végrehajtása érdekében tett lépéseket a következő évi nagygyűlés alkalmával
vették számba. Az évek alatt egyre több katolikus szakmai és lelkiségi szervezet
is a nagygyűlések idejére szervezte saját közgyűlését (pl. Katolikus
Népszövetség, Országos Pázmány Egyesület, Szent László Társulat, Katolikus
Tanáregyesület, stb.) A nagygyűléseken elhangzott beszédeken keresztül
jól kirajzolódik, hogy milyen oktatással és neveléssel kapcsolatos kérdések foglalkoztatták
a katolikus közvélemény elitjét, melyeket érdemesnek tartottak egy ilyen
országos esemény alkalmával is megjeleníteni.
Ilyen kérdések
a nyilvános- és szekcióüléseken egyaránt előkerültek, illetve más témák tárgyalása kapcsán a többi szakosztály is érintett
ilyen ügyeket. Ezek mellett több egyesületi közgyűlés is kapcsolódott az
iskolaügy témáihoz. A korszakunkra eső 12 nagygyűlés összes ilyen tárgyú
beszédének számbavétele – még tematikailag sem – nem célja ennek az előadásnak,
e helyett csak a felsőbb oktatással kapcsolatban néhány téma és megoldási
javaslat alapján próbálok képet adni arról, hogy a nagygyűlési előadók miként
gondolkodtak a jövő generációit és elitjeit érintő nevelési és iskolaügyi
kérdésekről. Előzetesen elmondható, hogy a témák folyton ismétlődnek, melynek
oka elsősorban a felvetett kérdések megoldatlanságából következnek. Ettől
függetlenül érdekes lehet, hogy a katolikus társadalomszervezés milyen
eszközöket látott célszerűnek igénybe venni ezeken a területeken.
Az egyik
visszatérő téma az egész oktatási rendszert átható valláserkölcsös nevelés
kérdése volt. Már az 1900. évi (első) országos rendezvény alkalmával Mayer Béla
vál. püspök beszélt a katolikus nevelés jelentőségéről. Érvrendszere sokszor
visszatérő elemeket tartalmazott. a katolikus nevelés célját a nemzetfenntartó
keresztény erények felélesztésében jelölte meg. Mint elmondta, a nemzet és az
egyház érdeke nem ellentétes egymással, sőt inkább azonosnak tekinthető. „A mi vallásunk volt az, mely a magyar
nemzet bölcsőjét ringatta; művelődését évszázadokon keresztül egyedül dajkálta;
állami életének mindmáig bevált alapjait lerakta.” (26.) Hangsúlyozta,
hogy az iskolák „jellege” iránt nem elfogult, és bár szerinte elsőrendűen az
egyház hivatott ezek fenntartására, örül a versenynek (állam, község, magán),
és a műveltség széles körben való terjesztésének. Kiemelte viszont, hogy
szükséges, hogy a tanítás mellett valláserkölcsi nevelés is legyen
mindegyikben! Nem a külön jelleg tehát a baj, hanem a külön szellem. Elismerte
ugyan, hogy elemiben és középfokon kötelező a hittan DE ez nem elég: a tanítás
még nem nevelés, ehhez az összes tárgyat át kellene hatnia a valláserkölcsnek.
A konkurencia részéről érkező vádak a feltárt hibákat pedig nem javítani
akarják, hanem államosítással/elközösítéssel fenyegetőznek, melynek alapvető oka
szerinte a vallás (kat.) ellenesség. A szomorú állapotok okait abban látta,
hogy a népiskolák végzik szinte egyedül a keresztény nevelést, a többi
tényezővel problémák vannak – pl. a középiskolánk tananyagban túlterheltek,
ezért nevelésre nem is gondolhatnak. A valláserkölcsiség nemzetfenntartó és népboldogító
jelentőségű, így az óvodától az egyetemig annak általános kötelezettségét
sürgeti, és kéri ehhez a nagygyűlés támogatását.
Néhány előadással később a kérdés egyetemeket
érintő részéről Mihályfi Ákos beszélt, aki személyesen tanulmányozta a belga,
francia és svájci kat. egyetemeket. Mivel a társadalomban a vezető szerepet az
egyetemen tanuló értelmiség jelenti, ezért fontos ezek szellemisége! (amilyen a
gyökér, olyan a fa – amilyen a forrás, olyan a patak – amilyen az egyetem,
olyan az értelmiség! – világítótorony vagy lidércfény) A katolikus értelmiséget
szinte teljesen elvesztettük! Mivel az egyetem a jellemképződés fontos
korszaka, ezért oda kell rá figyelni! (egyetemi templom, egyetemei hitszónok
működjön! + a főváros számos erkölcsi veszélyt rejt.) Másrészt kitért rá, hogy a
nevelés mellett a tudomány is fontos az egyetemeken. Kénytelenek vagyunk állni
a versenyt a tudomány terén is: „Meg kell
mutatnunk, hogy nem féltjük a mi dogmáinkat sem a górcsőtől, sem a kémiai
oldószerektől, sem a történelem megsárgult okleveleitől, a mi dogmáinkat nem
döntheti meg semmi.” Már vannak adakozások (püspökök), de ez még kevés,
mert a kat. társadalom még nem mozdult meg ez ügyben. Itt az alkalom a
propagálásra! Kéri, hogy a püspöki kar támogatását, és egy egyetemlétesítő előkészítő
bizottság létrehozását is.
A részletkérdéseket a szakosztályi
ülésen mondta el: nem kell várni a katolikus autonómiára, azonnal kezdeni kell
a munkát; pénz (káptalanok, plébániai pénztárak): körlevél, prédikáció,
persely, kat. sajtó – Egyetemi Értesítő. Helye: a püspöki kar döntsön (de
versengjenek a városok), viszonya az állammal: egyenrangú diploma (államérvényes
diploma), tanárok: kettős kvalifikáció kell – tudományos, hitbéli. Ez nehéz –
ki kell küldeni külföldre tanulni az embereinket! Működés: legyen külön város
az egyetem, tanár és diák egy család legyen. (kollégium és internátus) Szerkezet:
nem lehet csonka egyetem! (tudomány egyetem és szakiskolák kapcsolata)
Glattfelder Gyula, a Szt-Imre egylet
elnöke a főiskolák katolikus ifjúságáról beszélt. Hangsúlyozta, hogy „vezérek nélkül háborút nyerni nem lehet”,
tehát a katolikus értelmiségre van szükség a katolikus megújulás munkájában!
Ennek kinevelése pedig kulcskérdés: ki neveljen? Kat. egyetem, de kell-e várni
addig, amíg ezt létre sikerül hozni? És elegendő-e? NEM! Minden főiskolán kell
nevelni és toborozni! Akár ezeket pótló kat. főiskolai egyesületekben is, itt
kell „csatasorba állítani az ifjúságot”
(a tudomány katolikus felfogása, felolvasások, viták, eszmecserék). Az
egyetemekkel egyébként is probléma, hogy nem szabadok abban az értelemben, hogy
az eszmék nem versenyezhetnek… a katolikus kiszorult! A tanulás mellett a nemes szórakozás is
szerepel a célok között: példa – a bp-i Szt-Imre Egylet. Az ilyen csoport
tagjaként bátrabb az egyén, nem áll egyedül, és jobban megvallja hitét is
(bajtársi érzés). Javaslata: „Az Orsz.
Kat. Nagygyűlés mondja ki, hogy szükségesnek tartja minden főiskolai városban
kath. főiskolai egylet létesítését s ezeknek egy országos szövetségben való
egyesítését, mire nézve a kezdeményezést a Bp-i Szt-Imre Önképző-Egylettől
várja.” Mária Kongregációkat is alapítani kell, az elmélyülés miatt
(vallásos-tudományos konferenciák, lelki gyakorlatok). Foglalkozni kell továbbá
a főiskolások szegény anyagi helyzetével is: az intelligens proletariátus
veszélyes sereg! Segélyezni kell tehát: kat. internátusok (a város romlott
légkörében véd)! Bp-en 1900/1901-ben nyílik az első 10-15 fővel. Mondja ki a nagygyűlés, hogy fontos ez a keresztény karitász és a keresztény nevelés szempontjából
egyaránt, „ s kérelemmel fordul a magyar
katolikus közönséghez, a fő- és alsópapsághoz, a kat. körökhöz és
egyesületekhez, hogy anyagi és erkölcsi támogatásukkal e czél keresztülvitelét
lehetségessé tegyék.” „Akié az ifjúság, azé a jövő.”
1901-ben ismét helyet kapott a
nagygyűlés programjában – a nevelés általános elvei mellett – a katolikus
elitnevelés néhány kérdése. Mázy Engelbert bencés gimnáziumi igazgató az
„Internátusok a középiskolai tanulók és egyetemi hallgatók részére” címmel
tartott előadást, Mihályfi Ákos ismét a katolikus egyetemről beszélt. Ennek
eredményeként az OKSZ egy egyetem építő-előkészítő bizottságot állított fel
saját kebeléből. Illetve kimondta, hogy támogatja az internátusok felállítását,
elsősorban az egyetemeken, másodsorban a középiskolákban (vidékem is, és a
tanító rendek közreműködésére számít). Mihályfi a belga (Löweni) rendszer átvételét
javasolta, amely a püspöki kar fennhatósága alatt áll, de állami elismerésben
is részesül! (ettől lesz hallgató). Bölcsészkar: a tanító szerzetesekre kell
számítani.
1902-ben Guzsvenitz Vilmos képezdei
igazgató: A katolikus tanítóképesítésről, Késmárky István pécsi jogakadémiai
tanár pedig a katolikus jogakadémiákról tartott előadást. 1903-ban Hirschler
József, a kolozsvári Szent Imre internátus igazgatója az egyetemi
internátusokról, Mihályfi Ákos ismét a katolikus egyetemről beszélt. 1906-ban,
a hatodik nagygyűlésen a szociális jelleg domborodott ki, a szegénység és a
munkásság problémái játszották a fő szerepet.
Ezzel szemben az 1907-es pécsi alkalom
programja inkább a „népfelvilágosítás” kérdése körül forgott. Célja a minél
szélesebb körű társadalmi felvilágosítás minél hatékonyabb megvalósítását
szolgáló teendők meghatározása volt. Az közművelődési szakosztály első előadója
Keményfy K. Dániel volt, aki a katolikus autonómia és az iskola kapcsolatáról
beszélt. Megállapítása szerint az iskolai katolikus hitvallásos nevelés egyik
garanciája az autonómia lenne, melynek megalkotását sürgető feladatnak
tartotta. Úgy gondolta, hogy a katolikusok autonómia hiányában – a
protestánsokkal ellentétben – az állam gyámsága alatt állnak, és az ebből
következő elszigeteltségük miatt nem tudnak kifejteni olyan „intenzív erőt, melyet a jelenkor igényeinek
megfelelő katolikus iskola-politika követel.” A cél szerinte az lenne, hogy
az autonómia megalkotása révén az egész katolikus társadalom kezébe kerüljön a
katolikus iskolák ügye, azokat ne csak a papság, hanem a világiak is magukénak
tekintsék. Kifejtette, hogy az autonómia felkeltené az iskolák iránti nagyobb érdeklődést,
az iskolákat pedig önállóbb jogok birtokába juttatná, hatásosabb védelemben
részesíthetné őket, továbbá biztosítaná az egységes irányítást, tanmenetet és
versenyképességet. Az intézmények anyagi fenntartását is az autonómiától várta,
illetve elsősorban a kezelésébe kerülő vallás- és tanulmányi alaptól, másrészt
az „önadóztatástól”, ugyanis – mint mondta – „az ember szívesebben áldoz arra, a mihez hozzászólása van és érdeke
köti.” Ezt egészíthetnék ki a nagyobb egyházi javadalmasok önkéntes
felajánlásai, hitelfelvételei. Ennek érdekében javasolta egy katolikus
autonómiai jelzáloghitel-intézet és egy katolikus iskolaegyesület megalapítását
is. Mindezek figyelembevételével ellenezte az iskolák állami segélyezését,
mivel azok önállósága ez által jelentősen korlátozódik. Határozati javaslatában
végül a katolikus autonómia mielőbbi megalkotásának támogatását kérte (a
főkegyúri jog és a hierarchikus egyházi alkotmány tiszteletben tartása
mellett), mivel ebben látta a katolikus iskolák fennmaradásának biztosítékát.
Javasolta továbbá, hogy a városokban és a nagyobb községekben „autonómikus helyi bizottságok”
alakuljanak a megvalósítás társadalmi előkészítése érdekében.
A következő előadó Dr. Kovács János,
a nagyváradi felső kereskedelmi iskola igazgatója volt. Hosszú beszédében a családi
és iskolai nevelés szükséges reformját vázolta. A materialista világnézet, a
vallástalanság és a közömbösség egyre szélesebb körű terjedését az előadó
szerint a család és az iskola feltartóztassa, ebben látta sürgető feladataikat:
„(...) az élet nem játék, üres mulatságok
és szórakozások szintere, hanem erős küzdelem és szakadatlan harcz a népek
óriási és kérlelhetetlen versenyében (...) a jelenkori ütközetek nem a
harcztereken mennek végbe, hanem müvelődési és gazdasági téren.” Mint mondta,
erre kell a nevelésnek felkészítenie az embert, az ifjúságot, először családi
körben, később pedig az iskolában: „Neveljük
fiainkat erős, bátor és önálló egyénekké, jellemben szilárd, erkölcsösségben és
becsületességben sziklaerős, egyéni és vallásos meggyőződésben állhatatos, a
vallás gyakorlásában nyilt, buzgó és tüzes férfiakká. Szoktassuk őket jó korán
rendre, fegyelmezettségre, munkaszeretetre, felelősség- és kötelességérzetre,
erélyre és kitartásra és a mi mindeme nemes tulajdonságok meginditója: akarni
tudásra.” Nagy szerepet szánt ebben a – sok szempontból reformokra szoruló
– középiskolai oktatásnak. Ezeknek is – mint mondta – jobban figyelembe kellene
venniük a modern élet kívánalmait, a memória helyett a tanulók megfigyelő-,
ítélő-, és gondolkodóképességet kellene fejleszteniük, illetve a nevelésnek az
oktatás mellett nagyobb szerepet kellene kapnia. Az utóbbira ugyanis a
szülőknek egyre kevesebb idejük marad a sok elfoglaltság és az ezzel járó idegi
kimerültség miatt, ezért javasolta, hogy erre fokozottan figyeljenek az
iskolákban. A kifejezetten ezért alapított városi katolikus internátusokat és
konviktusokat azonban több ok miatt nem tartotta megfelelőnek. A legfontosabb
problémájukat pont abban látta, hogy a városokban jöttek létre. Helyettük az angol
minta alapján kialakítható vidéki nevelő-otthonokat tartotta alkalmasnak,
melyek bemutatása után megállapította, hogy ez „megvalósítani igyekszik mindazt, a mit napjainkban a gyakorlati élet,
a szociológiai irány, a való élet kívánalmaival számoló pedagógia hirdet és
követel (...) a tanítás és a nevelés ne legyen tömegnevelés és tömegtanítás,
hanem vegye tekintetbe a tanuló egyéniségét. Ismerjük meg a gyermeket!”
Az iskolák kérdéséhez kapcsolódott
Dr. gróf Csáky Adorjánnak – a kassai egyházmegye tanulmányi főnökének – beszéde
is, aki a nagygyűlés előkészítő-bizottságának megbízásából „Diákkörök” címmel
készült fel. A felkérésnek örömmel tett eleget, mivel úgy vélte, hogy „a társadalom megmentésének egyik
legczélszerűbb eszköze az új társadalom helyes kinevelésében rejlik.” A
fiatalok családi és iskolai nevelése még nem elegendő – mondta az előadó –,
mert az ifjúság nagy részében nyers, az anyagiasságot hangsúlyozó eszmékkel
találkozik. A megoldás azonban szerinte adta magát: „A mai világban, az átalakulás nagy korszakában, a mikor a szervezésen
alapul a hatalom, a mikor mindenki szervezkedik a nagy csata eredményes
megvívására, szervezkednünk kell nekünk is, szervezni kell az ifjúságot, mert
ebben az erő.” Bár a szerző elmondta, hogy az utóbbi időben a diákkörök
szervezése hazánkban is szaporodni kezdett, és számuk elérte a 90-et, melyek
között vannak általános egyesületek, szakegyletek, segélyegyletek és sportkörök
is, de a működésük koránt sem mondható kielégítőnek. Ennek okai többek között –
állapította meg – az ösztönzés hiányában, a pénztelenségben és a rövid ideig
tartó fellángolásokban keresendők. Megoldást abban látott, hogy a szervezést társadalmi
mozgalommá kellene fejleszteni, és támogatókat kellene ehhez szerezni. Mintának
a Szent Imre Köröket hozta fel, melyek az 1888 óta eltelt 19 évben kiválóan
beváltak Budapesten, és újabbak alakultak Kassán, illetve Kolozsváron is. Ezek
rövid bemutatása után a nagygyűléstől is azt kérte, hogy „mindama fontos anyghoz, melyet felölel, csatolja az igazi diákkör, a
Szent-Imre-kör istápolásának és fejlesztésének kérdését is és hasson oda, hogy
azok mentől nagyobb számban felállíttatván, kellő erkölcsi és anyagi
támogatásban részesüljenek.”
Még egy előadó érintette a nevelés
kérését. Dr. Kerékgyártó Árpád az internátusok vallásos jellegéről értekezett.
Az intézeti nevelésnek ez a formája a korszakban reneszánszát kezdte élni,
sorra alakultak a városi bentlakásos iskolák. Kerékgyártó szerint a család
nevelő szerepét – a növekvő számú tönkrement házasság miatt – sok esetben az
internátusoknak kellene pótolniuk. Azokban a felügyelet passzív feladata
mellett nagyobb jelentőséget tulajdonított az aktív nevelés szerepének. Ezért
kiemelte, hogy az internátus szellemének milyensége elsőrendű szempont kell
legyen, és a hazafias, erkölcsi és nemzeti jelleg mellet elsődlegesnek tartotta
a vallásos alapok lerakását. Ugyanis például „a haza fogalma is teljesen üres, ha a vallást eldobjuk, a vallást,
mely az isteni tekintélyt állítja az állam alapjául (...) a határozott vallást
nélkülöző erkölcsi alap ugyanaz, mely már az iskolák nagy részét is
meghódította. (...) A vallásos nevelés nem lehet nem hazafias, hiszen a vallás
követeli a hazaszeretetet. A vallásos nevelés nem lehet erkölcstelen, hiszen a
vallás és erkölcs ikertestvérek, egymástól elválasztva el sem képzelhetők.” Előadásának
második felében a nem vallásos internátusokat vette számba, és vizsgálta az oda
beíratott hallgatók felekezeti megoszlását is. Végül arra a következtetésre
jutott, hogy ezek az intézmények káros hatással vannak az oda járó katolikus
diákokra, és ezért kérte, hogy a szakosztály mondja ki, hogy „csakis a határozottan kat. szinezetű internátust
tartja alkalmasnak magyar hazánk rekrisztianizálásához szükséges vallásos és
hazafias nemzedék képzésére, és az ilyenek létesítését szükségesnek tartja, a
meglévőket munkájában szívvel-lélekkel támogatja.”
A következő vidéki nagygyűlés 1909-ben volt Szegeden.
A
szakosztály legtöbb előadója a katolikus nevelés kérdéseit érintette. A
leghosszabb és legjobban kidolgozott előadást a témában Keményffy K. Dániel,
ferencesrendi áldozópap tartotta a polgári leányiskolák reformjáról és a
nőnevelés egyes kérdéseiről. Haasz
Aladár – a Katolikus Sajtóegyesület munkatársa – a főiskolai internátusok
jelentőségéről és helyes működtetési módozatairól beszélt. A főiskolai
katolikus és nem katolikus hallgatók százalékos arányainak kedvezőtlennek
értékelt tendenciáira hivatkozva kérte, hogy a nagygyűlés állapítsa meg, hogy
az iskolai internátusok létesítésénél és üzemeltetésénél nagy figyelemmel kell
lenni az olcsóság szempontjaira, sőt kifejezetten olcsó, vagy ingyenes helyek
is alakíttasanak ki, melyeket ténylegesen a legszegényebb diákoknak
juttassanak. Ettől remélte a szerinte katolikus szempontból kedvezőtlen felekezeti
arányok módosulását. (SZÖV. ÉRT. 1910. 159-164.)
A szegedi tanítóképző igazgatója – Galler
Kristóf – a hitvallásos iskolák védelmének szükségességéről beszélve elmondta,
hogy „a katolikus iskolák megtartandók s
minden eszközzel védekezniük kell az államosítás ellen (...) a tanítói
törvények azon rendelkezése, mely a fizetésben különbséget tesz a hitvallásos
és állami tanítók között, minél előbb novelláris úton változtassék meg.”
(SZÖV. ÉRT. 1910. 154-159.) A témakörhöz utolsóként Szebeny Miklós előadása
kapcsolódott, aki a „A testedzés
fontossága az ifjúság nemzeti, erkölcsi és testi erejének és egységének
fejlesztésére” címen mondta el javaslatait. Az olcsó internátusok szerepére
ő is kitért, de e mellett több egyedi javaslattal is előállt. Véleménye szerint
a végzett katolikus hallgatókat egy központi egyesületnek kellene
nyilvántartania, hogy a keresettebb szakmákban történő üresedések esetén (pl.
orvosi, ügyvédi állások) minél hatékonyabban juthassanak be a megürült helyekre
a katolikusok. A felső iskolák diákságának önszerveződésére minden lehetőséget
fontosnak tarott, kiemelten pedig a testedző mozgalmak felkarolását támogatta
volna. (SZÖV. ÉRT. 1910. 167-174.)
1910-ben Az első előadó – dr. Bittenbinder
Miklós, hittanár – hosszasan értekezett a modern katolikus nevelési elvek
témakörében, végül határozati javaslatot nem terjesztett elő. Kiemelte, hogy „a mai iskola azonban helytelen uton halad.
Csak ismeretekkel látja el növendékeit, nem nevel. (...) a mai iskolák
bérkaszárnyák (...) a tanárok túl vannak halmozva munkával, sok a növendékük,
nagy a közlendő anyag. (...) Az iskola kiöli az egyéniséget (...) sablonokra szoktatott
embereket akar nevelni.” A nevelésnek véleménye szerint ki kellene
terjednie a testi és az erkölcsi területre egyaránt, a cél pedig az akaraterős
és jellemes egyének nevelése lenne, akiket a boldogságuk elérése érdekében nem
szabad túlzott mértékben óvni a nehézségektől sem.
A nevelés témaköréhez szólt hozzá
egy későbbi előadó is (Holló Ferenc, író, újságíró), aki a szociális nevelés
fontosságát emelte ki. Kifejtette, hogy véleménye szerint a társadalom két véglete
már nem a gazdag-szegény, erős-gyenge ellentétben keresendő, hanem a városi és falusi
ember képezi ezeket a végpontokat. Megállapította, hogy „a társadalmi bajok ellen városban és falun szövevényes vitákkal,
tudományos fejtegetésekkel, hivatalos apparátussal nem védekezhetünk. De nem
védekezhetünk puszta szociális
népjólléti intézményekkel sem (...)” a megoldást a szociális nevelés
jelentené, ami alatt nem teóriákat kell érteni, hanem „ránevelését a mai embernek arra az elvre, a mi máma a magyar fajból az
egész vonalon hiányzik: a gazdaságosság elvére.” Ennek érdekében felvetette, hogy minden tanítónak
egyszerre képesített gazdásznak is kellene lennie. Határozati javaslatában
ezért kérte, hogy a nagygyűlés mondja ki, hogy városban és falun is sürgeti a
szociális nevelést, és ennek érdekében szükségesnek tartja a tanítói és
tanítónői „oklevél megszerzésénél,
különösen a falusi nép gazdasági nevelésének igényeihez mért gazdasági
tanfolyam eredményes végzését”, és a jövőben az ilyen állások pályáztatásánál
előnyben részesíti azokat, „akik
valamelyik hazai férfi vagy női gazdasági tanintézetben az okszerű gazdálkodás,
állat- és fatenyésztés, valamint a falusi háztartástanból eredményes vizsgát
tettek.” A szakosztály a javaslatot elfogadta.
A fentieken kívül még két előadás
témája érintette az iskolai ügyeket. Szőke Sándor a magyar katolikus tanítóképzőknek
a társadalom megerősítésében játszott szerepéről beszélt. Elmondta, hogy e
szerepük betöltéséhez erőteljes fejlesztésük szükséges. Ezért kérte a
nagygyűléstől a püspöki kar támogatásának megszerzését a katolikus tanítóképzők
megerősítéséhez. Értve ez alatt a szervezeti, felszerelésbeli, valamint a tanárok
képesítettségét érintő kritériumokat. Kérte továbbá, hogy történjenek lépések a
hasonló állami intézetek tanáraival egyenlő fizetések és anyagi ellátottság
garantálása érdekében, még abban az esetben is, ha ezeket „az államsegély igénybevételével kell egyenlővé tenni az állami
tanárokéval.” Ugyanis, az államnak azokat a feltételeit, amelyekhez a
segély nyújtását köti, amúgy sem lehet kikerülni, mivel az ellenőrzés joga a
törvény szerint őt illeti. Így viszont az egyházmegyék által fizetett állami adóból
legalább valamennyi visszatérülhetne. Ez a lépés – a szerző szerint – az
államosítástól még messze van. A szakosztály ezt a javaslatot is támogatta.
A másik előadó Millner Antal volt,
aki a kötelező népiskolai hitoktatás tárgyában terjesztett be javaslatot. Mivel
véleménye szerint az emberiség minden válságát a vallástalanság okozta, és
mivel erre vezethető vissza a kor erkölcsi hanyatlása is, ezért elsőrendű
feladatnak tekinti a hitvallásos iskola és a vallásos nevelés megerősítését.
Ezt azért is szükségesnek látta, mert szerinte a hazaszeretet is levezethető
valláserkölcsi alapokból. Javasolta tehát, hogy a nagygyűlés mondja ki, hogy „a hit- és erkölcstan tanítását a
közoktatási tényezők minden fokozatán nemcsak elengedhetetlen követelménynek,
hanem erkölcsi, hazafias és társadalmi szempontból eminens érdeknek is tartja,
miért is a hitoktatásnak az iskolából való kizárását pedagógiailag is tévesnek,
végzetes hibának minősíti és ily törekvések ellen leghatározottabban
tiltakozik.” A szakosztály a kérésnek eleget tett.
1911-ben Mihályfi Ákos felújította az első
és második katolikus nagygyűlésen előterjesztett határozatait. 1912-ben nem
tartottak nagygyűlést, mert a hazai katolikus közélet a bécsi eucharisztikus
kongresszuson vett részt.
1913-ban Zsembery István a következő
határozati javaslatot terjesztette elő: „a
tizenkettedik órához jutottunk, amikor ezzel a kérdéssel foglalkoznunk kell… Az
1-2, 11. ngy határozatait felújítva mondja ki a ngy… a P.P.alapította egyetem
jellegének megóvására szervezett bizottság negyedévente Mo hercegprímásához
jelentést tegyen és szükség esetén az OKSZ elnökségét rendkívüli Orsz. Kat.
nyg. összehívása iránt keresse meg.” (egyhangúlag elfogadva)
A nagygyűlések a hazai katolikus
társadalom kiemelt közéleti eseményei voltak, melyekre eddig a történetírás
kevés figyelmet fordított. Szerepük a mozgósítás, az összezárás mellett az identitásképzésben
ragadható meg. Ezeken az egyházi és világi katolikusok közösen tanácskoztak a
legfontosabbnak ítélt problémákról és hoztak róluk jogi kötelező erővel nem
bíró, deklaratív határozatokat. Ebből a szempontból a katolikus autonómia hiányát
is valamennyire pótolni próbálta a nagygyűlések sora. Bizonyos szempontból úgy
is értelmezhetők az itt felmerült javaslatok, mint egy versenyképes katolikus „különtársadalom”
létrehozásának kísérlete, válaszolva a különféle ideológiai (liberális,
radikális és konzervatív) és szakpolitikai kihívásokra. A katolikus értelmiség
soraiban sokan ebben látták a megmaradás, és a kimozdulás lehetőségét.
