A katolikus sajtó kérdései az első világháború előtti nagygyűléseken

A 19-20. század fordulójának katolikus közélete minden évben kiemelkedő eseménynek, az erődemonstráció fontos lehetőségének tekintette az 1900-tól rendszeresen megrendezésre kerülő országos katolikus nagygyűléseket. Ezek az őszi alkalmak azonban nem csak az erőfelmutatás, hanem a számvetés pillanatai is voltak egyházi és világi katolikusoknak számára. Az 1900-ban rendezett jubileumi (első) nagygyűlés már rögzült szervezeti rendben végezte munkáját, és állandósult szervezőbizottságának köszönhetően ez a menetrend az első világháború előtti 12 nagygyűlés mindegyikén hasonló volt. Az általában három napig tartó öszzejövetel során három nyilvános gyűlést rendeztek, melyek között szakosztályi üléseken vitatták meg a szavazati joggal rendelkező résztvevők a katolikus közélet főbb problémáit és az ezekre javasolt megoldásokat. Az ülések végén formális határozati javaslatok születtek, melyeket a záró ülés alkalmával közösen hagytak jóvá. Ezek megvalósítása érdekében a nagygyűlés végrehajtó bizottsága ezt követően informális vagy hivatalos lépéseket tett.

            A sajtó ügyének aktuális kérdései szinte minden nagygyűlésen fontos helyet kaptak. A három szakosztály közül a közművelődési ügyekkel foglalkozó összejöveteleken mindig akadt a kérdésnek felkért előadója. Ezek mellett azonban a szónokok a nyilvános ülések alkalmával is gyakran érintették a katolikus sajtó fejlesztésének szükségességét, hosszan fejtegetve a sajtónak a korabeli társadalomban meghatározónak tekintett szerepét és vélemény illetve világnézet-formáló hatását.

            A naggyűlési alkalmak azonban már kezdettől fogva többet jelentettek a nyilvános és szakosztályi ülések megtartásánál. A katolikus egyesületi élet fontos eseményének tekintett rendezvény alkalmára több társadalmi szervezet időzítette éves közgyűlésének időpontját. Így az Országos Pázmány Egyesület, a Katolikus Tanítók Országos Egyesülete, a Szent László Társulat, a Szent István Társulat, a Katolikus Patronázs Egyesület, és még sokan mások. A seregszemle alkalmával ezeken az üléseken is gyakori kérdés volt a katolikus sajtó helyzete.

            Így volt ez az első nagygyűlés alkalmával is. Az 1900. augusztus 18-a délutánján tartott második nyilvános ülésén Margalits Ede egyetemi tanár tartott beszédet a témában. Az ellenfélnek tekintett liberális, racionalista és utilitarista szemléletű sajtóorgánumok minden szónoki megnyilatkozás szerint létében fenyegették a még gyenge lábakon álló magyar katolikus sajtót. De nem csak azt. Margalits kiemelte azt is, hogy a keresztény hitelvek illetve az állam keresztény eredetének tagadása is állandó törekvése ezeknek az irányzatoknak, összefüggésben az ultramontán és reakcionista jelzőkkel bélyegzett katolikus nézőpont hazafiatlanságának hangsúlyozásával. Hangsúlyozta, hogy ezekkel az egyházhoz hű embereknek kötelességük a szembeszállás, és a katolikus sajtó anyagi és szellemi támogatása. De amit még talán ennél is fontosabbnak ítélt az az volt, hogy a nemkatolikus sajtó támogatását ezzel párhuzamosan be kell szűntetni. Ezzel gyakorlatilag azok bojkottálására szólított fel. Érzékelte ugyanis azt a – szintén többször visszatérő problémát – hogy az ország jelentős számú katolikus lakosságának mindössze töredéke támogatja saját felekezetének sajtóorgánumait.

            Ebben az évben Margalits volt a katolikus tudomány, irodalom és művészet kérdéseivel foglalkozó szakosztály elnöke is. Itt hangzott el Tóth Ferencnek, a Nyitramegyei Szemle szerkesztőjének elemzése a katolikus sajtótámogatás lehetséges módozatairól. Az általa felvetett problémák a következő években rendszeresen visszatérő témái voltak a hasonló tárgyú beszédeknek és vitáknak, ezért érdemes kicsit alaposabban bemutatni beszédének tartalmát. A szónok az „aki nincs velem, az ellenem van” szentírási elv alapján felrótta a katolikus sajtót nem támogató, magukat katolikusnak valló híveknek, hogy magatartásuk végzetes következménnyl jár, hiszen mint mondta: „a vidra húsa halszagú, a fenyvesmadáré boróka-illatú”, utalva ezzel a más világnézetű termékek olvasóinak eltévedésére. Ketteler püspök állítólagos mondását idézte, mely szerint, ha szt. Pál élne, hírlapíró lenne! A szónok szerint ez a megközelítés már elavult, e helyett inkább azt kellene mondani, hogy „...ha az apostolok élnének, valamennyien sajtót alapítanának.” A sajtó támogatása tehát apostoli tevékenység, hiszen bár a falun még a szószéknek van valamilyen hatása, de a nagyvárosokban ez már nem mondható el. Ha a célközönség nem jön hozzánk, akkor nekünk kell hozzá férkőznünk – ahogy a kínai jezsuita misszionáriusok tették ezt. A munka elvégzéséhez azonban pénzre van szükség – ugyanis a példaként hozott párizsi La Croix sikerei sem valósulhattak volna meg a szükséges háttérkapacitás – drága – kialakítása nélkül. A támogatás módjaként javasolta, hogy ha valakinek telik rá, akkor fizessen elő másoknak is katolikus lapokra, ezzel is növelve a rászoktatás esélyeit. A pénzszerzés egyki fontos módjának a hirdetések feladását nevezte meg, melyekkel csak a katolikus sajtót keressék fel a hívők. Ennek szervezésére felvetette egy katolikus központi hirdetési iroda létesítését. A rászoktatás fontos eleme, hogy a lehető legtöbb nyilvános helyen kell megjelennie a lapoknak, kaszinókban, olvasókörökben, nyilvános helyeken, vasútállomásokon.

A sajtómunkások ügyére térve pozitívumként jegyezte meg, hogy művelt vidéki munkatársak sokkal nagyobb számban állnak rendelkezésükre, mint a konkurenciának – gondolva itt a katolikus papság sajtó ügyekben játszott szerepére, és potenciális tudósító tevékenységére. Mindezek a megfontolások arra a javaslatra vezették, hogy az ország központjában alakíttassék meg egy katolikus sajtóegyesület (Pázmány-Egyesület), amelyik az anyagi támogatást szervezi; 2. a püspöki székhelyeken, és nagyobb városokban alakuljanak fiók-sajtóegyesületek a főpásztor védnöksége alatt.

A következő évi (1901) nagygyűlésen is a realitásokkal való szembenézés hangulata uralta a sajtóról szóló beszédeket. Ismét Margalits volt az, aki felhívta a figyelmet arra, hogy a konkurencia sokkal erősebb pozíciókkal rendelkezik, melynek megdöntése nem egyszerű feladat. Kiemelte, hogy az 1860-as években még lett volna esély a versenyképesség kialakítására, ha az akkori nemzedék (Török, Lonkay, Kecskeméthy) időben elkezdi az egyesületi összefogást. De ez nagy fájdalmára nem történt meg, melynek okául a katolikusok közötti „régi keletű” széthúzást említette. A gyenge sajtó támogatása érdekében a politikai ellentétek (48-as – 67-es) félretételét és a katolikus eszmeiség jegyében való együttműködést tartotta szükségesnek. Kiemelte: „A kat. közvélemény egy elhanyagolt avarföld, azt a nagygyűlések által szántogatjuk.” Az elvetett mag jó, de a gyümölcsre éveket kell várni... a rossz talajban küzd, de szárba fog szökkenni...

A Szent István Társulat dísztermében tartott közművelődési szakosztály ülésén olvasták fel a nagyváradi Dr. Vuksics Gyula: A katholikus napisajtó és a színtelen lapok c. előadását. A 2 fővárosi és több vidéki napilap (Nagyvárad, Pozsony) valamint több hetilap (fehérvári, győri, pécsi, egri) léte szerinte sem adott okot az elbizakodottságra, ugyanis Poroszország – hasonló számú katolikus lakossággal – 25 napilappal, a kisebb lélekszámú Belgium pedig 20 napilappal rendelkezik, 10 ezres példányszámokkal. Nem látta kedvezőbbnek a helyzetet a hazai konkurens lapokkal való összevetésben sem. Bár tartalmi tekintetben elégedett volt, de a példányszámok és a lefedettség tekintetében nem. Ennek egyik okát ő is a politikai megosztottságban látta. Kiemelte továbbá, hogy egy új jelenséget is fel kell ismernie a katolikus újságkiadásnak.  A bulvár és krajcáros újságok, melyek a legszegényebbekhez is könnyen eljuthatnak (pl. Friss Újság, Esti Újság), új konkurenciát teremtettek, mellyel lépést kell tartania a felekezeti sajtónak is. Mint kifejtette: Nem jó a strucc-politika! Mivel sajtószabadság van, nem lehet repressziókra számítani az ilyen irányú támadásokkal szemben, és nem szabad félvállról sem venni őket. Javasolta ezért, hogy a nagygyűlés támogassa egy ilyen irányú lap indítását is.

Az 1903-as és 1904-es években kevesebb szó esett a sajtó ügyéről a nagygyűlések keretében, de ez nem jelentette, hogy a katolikus irodalom és művészet pozícióinak felmérése nem történt meg. Az 1905-ben elmaradt nagygyűlés után viszont 1906-ban újra központi téma lett a sajtó helyzete.

Ebben az évben az Országos Pázmány Egyesület gyűlése volt a kérdés tárgyalásának legfontosabb terepe. Túri Béla (az Alkotmány felelős szerkesztője) érdekes fejtegetésében az organikus-biológiai szemlélet fogalomhasználatával vázolta fel a sajtófejlődés egyetemes és hazai törvényszerűségeit. Fő kérdése az volt, hogy milyen legyen a struktúrája a sajtószervezésnek, hogy a szükségesnek vélt intenzív életre képes legyen? A biológiai természettörvényének ellesését javasolta, mert mint mondta: a biológia és a sajtó organizmusa hasonló! Abban két párhuzamos törvény dolgozik egyszerre: a fiziológiai munkamegosztásé (differenciálódás) és a fiziológiai integrációé (tökéletesebb egységbe olvadás): „amint a fejlődés legalacsonyabb fokán álló organizmus, ez a kevéssé organizált, egynemű sejthalmaz, felsőbbrendű, tökéletesebb életre képes organizmussá fejlődik, akkor az egynemű sejthalmaz részei különneműekké válnak, differenciálódnak s a differenciálódott részek különböző funkciót végeznek, de ugyanekkor egy másik processzus is megy végbe, tudniillik az, hogy a különnemüvé vált s differenciálódott részek tökéletesebb egységbe olvadnak össze. Egyszerre megy végbe a fiziológiai munkamegosztás és a fiziológiai integráció törvénye s az eredmény az lesz, hogy a különneművé vált részek tökéletesebb funkciót végeznek, vagyis amint Darwin mondja: a jobban differenciálódott struktúra több életre, intenzívebb életre képes.” A mai katolikus sajtó csak az alacsonyabb rendű állapotban van, egymás melletti sejtekből áll, melyek mind ugyanazt a munkát végzik. A különféle tematikájú cikkeket ugyanaz a 2-3 ember írja – így nem lehet magas a színvonal. Az egyes kérdések komoly munkát és feldolgozást igényelnek, mert azok közvéleményt formálnak, a jövőre gyakorolt hatásuk ezáltal jelentős. Nem puszta hírszolgálatot kell tehát fenntartani. A liberálisoknál már differenciálódtak, ott több a tudás, több az ismeret, és érdekesebbek is az írások, ott magasabb fokon állnak. Ebben kell utolérni őket, ezért mindenki a maga talentumát kamatoztatva szóljon hozzá azokhoz a témákhoz, melyekhez ért. Minden parochia egy telegramm-állomás, és mindenkinek csak évi 2-3 cikket kell írnia a siker érdekében. Beszédének ezen részéhez szorosan kapcsolódott Auer István, az „Alkotmány” segédszerkesztője, aki a  a katolikus sajtó munkásainak helyzetéről beszélt és az újságírás szakmai pályává fejlesztését sürgette, a szakszerűsödés érdekében. Krüger Aladár a vidéki katolikus sajtó fejlesztéséről szólva – némileg ezzel ellentétben – pedig kiemelte, hogy már a szemináriumokban fel kell hívni a papnövendékek figyelmét a sajtó fontosságára, legyenek összeköttetésben vele és tudósítsanak, amikor csak tudnak. Az alakuló Népszövetség legyen szerves kapcsolatban a vidék sajtójával, melynek különösen szociális gondokkal kellene foglalkoznia. Felhívta továbbá az OPE-t, hogy szervezzen országos katolikus hirlapírói nyugdíjintézetet, az állandó sajtómunkások számára. Az 1906-os év legindulatosabb, leginkább nyersnek nevezhető hozzászólása Gerely Józsefé volt, aki a sok javaslat és beszéd helyett a tetteket tartotta a legfontosabbnak. Cak így lehet ugyanis kitörni abból az ördögi körből, melyben a sajtó és a közönség egymásra mutogat a hiányosságokért (jó lap – sok előfizető; sok előfizető – jó lap).

            A tettek nem is maradtak el, az 1907-es pécsi nagygyűlésen éppen Gerely József tartott beszédet a katolikus sajtóiroda szervezésének kérdéséről és a követendő mintákról. Németországi és ausztriai tanulmányútjainak eredményeként megerősítette, hogy a katolikus sajtó ott is – miként világméretekben – a hazaiakkal hasonló gondokkal küzd, de mégis más nagyságrendben és más hatékonysággal. A szervezés fontosságára hívta fel a figyelmet és mintaként a Pius-Verein-ok és a német Volksvereinok szervezetét ajánlotta. E szerint a központi egyesület mellett helyi férfi és női csoportok felállítására van szükség a közös cél elérése érdekében. Ehhez természetesen pénzre van szükség. Javaslatának kézzelfogható eredménye lett a magyarországi szervezkedés megindulása.

A pécsi nagygyűlés „nagy ötlete” volt a Vass József által előterjesztett modell a krajcáros lapok terjesztéséről. A budapesti Új Lap 25 ezer példányban fogy el, szemben a szociáldemokraták 100-150 ezres példányszámaival. Mi tehát a teendő? A válasz: igazi népsajtó kell! Az Új Lap alkalmas erre, csak a terjesztést kell másként szervezni. Erre az ún. „székesfehérvári-modell”-t javasolta. Ez annyit jelentett, hogy helyi mellékletek alapítása után ezeket együttesen árusították a központi lappal (1 krajcár), és így a korábbi néhány százas példányszámok helyett 2-3000 példány is eladható volt. Ő javasolta azt is, hogy szüksége lenne egy saját katolikus nyomdásszakszervezet létrehozására is, ugyanis a létezők főleg a szociáldamokraták kezébe kerültek. Ennek érdekében az egyházmegyei nyomdák és tulajdonosok összefogást javasolta.

1908-ban mindössze egy rövid javaslatról tudunk a katolikus sajtó pártolásának új módjára vonatkozóan. Ez a közvetlen és személyes gyűjtést hatékonyabbnak gondolta más módszereknél, így egy pontosan kialakított metódust javasolt ezek lebonyolítására. Dr. Kmetykó Károly szerint először 8-10 oldalas röplapokat kellene szétosztani, majd a potenciális főrangú támogatókhoz a kp küldjön ki tekintélyesebb embereket azok megnyerésére, végül a plébániákra gyűjtési felhívást juttassanak el és megyénként 3-5 tagú gyűjtőbizottságok végezzék a munkát.

            Egy évvel később (1909) – Szegeden – a közművelődési szakosztály ülésén a Kat. Sajtóegyesület irodaigazgatója, Malnicser Emil számolt be az addig elért eredményekről. Kiemelte, hogy a két évvel korábbi pécsi nagygyűlésen alapított országos sajtóegyesület céljai egy részét ugyan elérte, de megerősítése közel sem mondható biztosnak (2-3 millió kr kellene). Az országos katolikus napilapok tervezett modernizálása és támogatása ugyanis csak akkor lehet sikeres, ha a „katolikus milliók közönye” aktivitásba fordítható, és továbbra is nem csak 3-4 ezer katolikus hívő támogatja folyton az új egyesületeket és intézményeket. Véleménye szerint a katolkus sajtó versenyképességének megteremtéséhez szükséges pénz előteremtésére kiváló lenne a sajtóvasárnapok intézménye (30e kr-ra számítanának), de ezek bevezetése addig csak két (Kalocsa, Rozsnyó) egyházmegyében történt meg, ezért kérte a püspöki kart, hogy a sajtóvasárnapok ügyében egységesen intézkedjen. Végül javaslatában a plébániák feladatává kívánta tenni, hogy sajtóegyesületi fiókokat alapítsanak, a templomi pénztárakból támogassák a sajtó ügyét, és a területükön járatott katolikus lapokról és adományokról nyilvántartást vezessenek. A bevételi lehetőségekre több javaslat is érkezett: 1 hold föld után 1 kr, egyesületi mulatságok bevételei, levélzáró bélyegek bevételei.

Szegeden merült föl (Pótz György) egy központi német nyelvű katolikus napilap megindítása is. Ennek jelentőségét – az ebből származó bevétel mellett – annak megakadályozásában látta az előadó, hogy a nagyszámú (2 mill.), német nyelvű katolikus – akik szerinte olvasni is jobban szeretnek (+ jómódú is) a magyar katolikusoknál – más ideológiák vonzása alá kerüljön (szociáldemokrácia, „nagynémet agitáció”). Több példával indokolta, hogy az amúgy összetató német közösségek megőrzéséhez (van hagyománya a szervezkedésnek náluk) elengedhetetlen egy német nyelvű országos orgánum indítása (Bp-en, olcsó legyen). A Népszöv. 200 ezer tagja közül 42e német. (Az országos katolikus német napilap Huber János vezetésével csak 1916-ban jött létre)

            A jubileumi seregszemle – 1910 – alkalmával még mindig téma volt a katolikus sajtóélet fellendítése és az egyes sajtóorgánumok megerősítése. Csepela Lajos plébános, a kánonjog doktora rövid beszédében elmarasztalta a katolikus kiadói tevékenységet azért, mert az a sok erőfeszítés, amit céljaik elérése érdekében tesznek, végül nem áll arányban az elért eredményekkel. Ennek legfőbb okát abban látta, hogy a kereskedő szellem és a rutin hiánya miatt rengeteg értékes szellemi termék hever olvasatlanul. Vannak ugyan jó kezdeményezések – mint az egri egyházmegyei irodalmi egyesület tevékenysége és a Szent István Társulat népiratkái – de összességében reklám és a jó üzleti érzék nélkül nem lehet messze jutni. Javasolta, hogy a Szent István Társulat segítségével a kiadók anyagaiból állítsanak össze kollekciókat, melyeket vidéki lerakatokban, megbízható terjesztőknél vagy szövetkezeteknél helyezzenek bizományba. A terjesztést ezek végezhetnék a különféle vásárok, búcsúk alkalmával és a szövetkezeti bolthálózat segítségével. A közművelődési szakosztály ülésén ismét téma volt a sajtóvasárnapok kérdése: Mayer Geyza helyettes plébános ezek kiterjesztését szerette volna elérni a látogatottabb búcsújáró helyekre. A szakosztály támogatta a kezdeményezést azzal a kiegészítéssel, hogy „a búcsújáró helyeken katholikus népies kiadványok árusíttassanak, a házonkivüli agitáció szerveztessék, a pásztorjátékok és katholikus egyesületek előadási jövedelmeiből egy hányad a katholikus sajtóegyesület javára fordíttassék.”

A sajtó terén felmerülő további feladatok előadója ez alkalommal is Malcsiner Emil volt. Gyakorlatias hangvételű előadása a katolikus sajtóegyesület támogatási stratégiáját mutatta be. Elmondta, hogy az egyesület létrehozásának elsődleges célja a magyarországi központi katolikus sajtó versenyképessé tétele volt, melyet az Új Lap reorganizálásával sikeresen el is kezdtek, és az Alkotmányéval terveznek folytatni. Ezzel a célkitűzésükkel viszont ellentétben áll az a tendencia, hogy a vidéki sajtó folyamatosan a maga segélyezését igényli. Elmondta, hogy amíg a fő cél meg nem valósul, addig a vidéki lapok kénytelenek saját stratégiákat kidolgozni. Erre is látott még további lehetőségeket. Mint mondta, „különbséget teszek: vidéki ujság és vidéki ujság között. Azokra, a melyek egyes vidéki gócpontokban jelennek meg, a hol a katholicizmusnak mintegy előőrseiként állanak, szükség van. Nincs azonban szükség arra, hogy minden kis faluban, esetleg egymás tőszomszédságában állítsunk őrtornyokat. (...) Az is megoldás, ha az egymáshoz közelfekvő helyeken, mondjuk egy egyházmegye területén már létező ujságok fuzionálnak, a több gyenge lapocska egy megizmosodott, reprezentálni tudó orgánummá lesz. De nem ez az igazi megoldás.” Az igazi megoldás – folytatta az előadó – az lenne, ha a kis olvasóközönséggel rendelkező lapok átalakulnának az Új Lap helyi mellékleteivé (ld. 1907 – Vass József). Ezek szerkesztéséhez ugyanis nem kell akkora apparátus, csak a helyi hírek regisztrálására szorítkoznak, amelyhez pedig „nem kell zsurnalisztikai rutin, nem kell közép-európai műveltség és széles látókör, untig elég egy toll és becsületes szándék (...).” Ezeknek a helyi mellékleteknek az előállítása olcsóbb, és az előfizetői díjak kombinálásával mind ezek, mind pedig az országos lap jobban eladható lehet. Erre ekkor már volt is példa: a székesfehérvári melléklap 2200, a pécsi 1800, az esztergomi 1200 példányban fogyott naponta. A nagygyűléstől mindezek után azt kérte, hogy az ismerje el a laptámogatási stratégia (központi lapok támogatása, illetve a vidéki lapok hirdetéshez juttatása az önfenntartás és a központi sajtóegyesület tehermentesítése érdekében) helyességét, és a lapok minél sikeresebb terjesztése érdekében keressék meg az ország összes plébánosát, hogy a cél eléréséhez saját hatáskörükben minden tőlük telhetőt megtegyenek. A plébániák pedig számára készüljön egy útmutató, mely a lapok terjesztésének célszerű módozatait összefoglalja.

Az utolsó két katolikus nagygyűlés – 1912-ben elmaradt a bécsi eucharisztikus kongresszus miatt – csak röviden foglalkozott a sajtó kérdéseivel. De a kapcsolódó társadalmi szervezetek megtartották közgyűléseiket – pl. A Sajtóegyesület Hölgybizottáságának díszgyűlése. 1911-ben Huszár Károly a terjesztési stratégia kérdését hozta ismét szóba, javasolva a szociáldmokraták taktikájának „lemásolását” (évente 3-5 alkalommal Népszava-vasárnap, 2-3000 új előfiz.). 1913-ban pedig a templomokban kihelyezendő állandó sajtóperselyekről született javaslat Mayer Géza plébánostól. A Szalézi Szt. Ferenc szobra előtt (hirlapirodalom védőszentje) álló persely fölé az  „Adakozzunk a katolikus sajtóra” feliratot képzelte el az előadó.

            Jellemző, hogy az időszak nagygyűlései a sajtó témájával kapcsolatban újra és újra ugyanazokat a problémákat voltak kénytelenek tárgyalni, és megoldási javaslatokat keresni rájuk. Ezek között időnként felmerült 1-1 újszerű javaslat, de sok esetben ugyanannak az ismétlésével találkozhatunk. Mihályfi Ákos az utolsó nagygyűlés megnyitó napján még mindig a katolikus sajtó szaporításának szükségességéről beszélt, valamivel tágabb keretbe helyezve mondndóját. „bár rendkívül sokat agitáltunk, beszéltünk, tettünk, áldoztunk e téren az utóbbi évtized alatt: még mindig a munka kezdetén vagyunk. (...) ha mi a katolikus sajtó kérdésével igazán alaposn akarunk foglalkozni, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a nagy nemzeti sajtót: mert annak emelkedésével vagy süllyedésével kapcsolódik a katolikus sajtó sorsa is. (...) már pedig a magyar sajtó süllyedése és elfajulása veszéllyel fenyegeti nemcsak a katolikus egyházat és vallást, hanem a magyar nemzetet és hazát is. (...) tehát nemzeti érdek követeli a magyar nemzeti sajtó reformját.” A cél – állapította meg –, hogy e reform folyamán vissza kell foglalni a keresztény elemnek az őt megillető helyet. Ebben nagy szerep jut az újságírók nevelésének (kavlifikációjának), az újságíró-egyesületek szelekciós szerepének (OPE), a sajtótörvény revíziójának és a nép körében végzett sajtóapostolkodásnak egyaránt.